A főleg indiai klientúrájú Hotel JB-ban szálltunk. (Egyébként Borneón alig láttunk indiaiakat, úgy látszik, ők főleg a félszigetre specializálódtak.) JB nem különösebben izgalmas város, inkább átszállóhely, meg ugródeszka a szomszédos Szingapúrba (SZ), mi is ez utóbbi szándékkal szálltunk meg itt pár éjszakára. (SZ sokkal drágább.)
A belvárosban ennek ellenére érdemes volt azért nézelődni.
- Jártunk hindu templomban, ahol gyakran harangoztak, meg néha fülsiketítően hangos tárogató-szerű hangszeres koncertet is hallottunk, meg láttunk virágáldozatok megáldását. (A hindu templomok környékén mindig sorakoztak a nagyon finom illatú virágfüzérárusok, később én is kaptam születésnapomra jázminfüzért a nyakamba, így egész nap tudtam szagolgatni.)
- Szikh templomba is betértünk, ilyenben máshol nem is jártunk. Érdekesség, hogy köpönyeget nem kell hordani, de fejfedőt mindenkinek, úgyhogy Gábor is és én is kaptunk kölcsön narancssárga kendőt a fejünkre. (Nem kellett belőle Gábornak turbánt kötni.) Itt belépve először indiai tejes teával kínáltak (rohamoztak meg), és csak ezt követően kísért fel az emeleti templomibb helyiségbe egy nő, aki ott nem is csak bemutatta, hogyan szoktak ott imádkozva hajlongani és hányszor, hanem egy sorozatra aztán minket is rávett. A szikh vallásról nem tudunk amúgy sajnos sokat, de külsőről már mi is felismerjük a szikh férfiakat, gyakran magasabbak az átlag indiaiaknál és sajátosan kötött, fekete turbánt hordanak. (Sári, te biztos tájékozottabb vagy..)
- kisétáltunk a tartomány szultánjának viktoriánus mecsetéhez, ami kuriózum, mert nem más mecsetek építészeti világának benyomását adja, hanem tényleg az angol gyarmati épületek stílusában épült (persze kupola meg minaret meg a szükséges dolgok mind felismerhetőek voltak így is, csak tényleg mégis más). Épp esti ima volt, ezért bemenni nem tudtunk, de azért a nyitott kapukon belesegettünk.
- a pár nap alatt törzsvendégekké váltunk egy indiai étteremben, ahol Gergőnek annyira szívesen udvarolt minden alkalommal szinte az egész személyzet, hogy hálából napról napra egyre olcsóbban ehettünk az amúgyis olcsó helyen, és kiegészítésként még egy-egy ajándék italt is hoztak Gergőnek. J Nagy kedvencünkké vált egyébként Malajziában a jeges citromos tea, szinte mindenhol ezt ittunk, finom hűsítő ital és igazi, friss zöldcitromokat dobtak mindig bele. Néha elvitelre is kértünk, ez tök mókás ezen a vidéken, nem papírpohárba kapod, hanem nejlozacskóba, aminek a száját madzaggal összehúzzák és csak egy szívószál lóg ki belőle.
Másnap aztán át is ruccantunk Szingapúrba. A szállásunkhoz közel vezetett a híd, a hídfőnél (mindkét oldalon..) egy hatalmas épület szolgált a határátkelésre. Ez a procedúra sokkal macerásabbnak bizonyult, mint gondoltuk, végtelenül hosszú sétálandó sorokkal (tehát nem várni kellett igazán sokat, hanem kordonok közt meg folyósókon caplatni), ki-beléptető papírok kitöltögetésével, buszra fel-leszállogatással, buszok dugóban állásával (és gyalog nem lehet átkelni).
Az átkelés után a busz elvitt minket SZ szigetének déli csücskére, a belvárosba. Innen már gyalog turisztkodhattunk. Szingapúr nagy, modern metropolisz (700 négyzetkilométeren 5 millió lakossal), felhőkarcolók tömegével, puccos szállodákkal, irodaházakkal.
Sétáltunk a gyarmati negyedben, a nagy Szent András katedrális előterében találtunk egy pici kávézót, ahol még ebédeltünk is. Itt láttuk a fő sétáló utcán, hogy az egymás mellett sorakozó indiai és kínai templomok hívei többfélébe is betértek füstölőt égetni, „for extra insurance” (biztos ami biztos), humorizált az útikönyv. Sok keresztény templomot is láttunk (pl még örményt is, a szép parókiával, amit Vera is kinézett korábban :) ), meg az egyik buddhista templom is speckó élmény volt, ahol állítólag Buddha egyik fogát őrzik egy emeleti arany szentélyben. (Sári írta, hogy egy másik fogat Kandy-ban őriznek Sri Lankán, ki tudja, a többi 30-at még hol.) A tetőkertben gyönyörű orchideák nőttek, és egy nagy arany imamalmot is megforgattunk. A templomban épp valamilyen közös imádkozó szertartás zajlott, ahol szerzetesek és hívek együtt mantráztak dobkopogtatás mellett.
Este a nap elején tapasztalt hosszadalmas módon tértünk vissza Malajziába, még nagyobb dugóban, amikor már unalmunkban autómárkákkal szórakoztattuk egymást Gergővel - aki szuper papagáj, mindenfélét ismételget, amit hall, úgyhogy a Mitsubishi Lancert is megtanulta Mimubibi Jaasze-ként, azóta így hívjuk az egyik matchboxát (amit a többivel ellentétben nem tudtunk beazonosítni), hogy el ne felejtse, amíg haza nem érünk. :)
Másnap Anna és Gergő inkább kihagyta az újbóli határmacerákat, Gábor egyedül ment vissza Szingapúrba még egyet kirándulni. Ez az előző napi metropolisz túrával szemben őserdei lett. Néhány nagyobb víztározó környékén fegyveres katonákba botlott, ill. a levegőben cirkáló helikopterek is jelezték, hogy egy ilyen kis országban a víz bizony nagyon is stratégiai tartalék. Felzarándokolt SZ legmagasabb pontjára, a Bukit Timah-ra, kicsit kisebb túrával, mint korábban a Kinabalu-hegyre (előbbi 164 m, utóbbi 4095 :) ). Sétált az esőerdőben, még egy lombkorona szinti ösvényt is útba ejtett, ez egy völgy két oldalát 30m magasan összekötő függőhidat jelentett, tériszonyosoknak nem ajánlott, amúgy nagyon különleges. A délutáni program része volt még a Nemzeti Orchideakert is, ahol mindenféle különleges nemesített orchideát is lehet látni. Külön specialitásuk a VIP orchideák, ideérkező neves külföldi vezetők tiszteletére az illető nevével fémjelzett fajtát nemesítenek. Egy hazánkfia is kiérdemelte ezt a megtiszteltetést (ld. Fotóalbum).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése