A Kim Ir Szen-hegy alatt

Hétvégén újabb kirándulást tettünk itteni barátainkkal (Paul, Mia, Jiwon, Csimin) – pontosabban az ő jóvoltukból.

Ezúttal az északi határszélre, a demilitarizált övezet (DMZ) határához látogattunk el. Ugyan az 1950-ben kirobbant koreai háborúban Dél és Észak 1953-ban fegyverszünetet kötött, de a háború nem ért véget, a mostani határon több, mint egymillió katona néz farkasszemet egymással. Ez persze nem akadályozza meg a délieket abban, hogy egy kis katasztrófaturizmust is bonyolítsanak a környéken.

A határvonaltól két-két kilométer távolságig demilitarizált övezet (DMZ) húzódik, ezen kívül sorakoznak az első vonalak. A déli részen (gondolom a másikon is…) ezen túl még egy jó szakasz az ún. civil védelmi zóna, ami nagyrészt katonai tevékenységet takar, illetve az idilli és szennyezésmentes környezetet kihasználva rizstermesztés folyik, már ahol éppen nincsen aknamező. Ide csak külön engedéllyel lehet belépni, és az „állj, vagy lövök” az alapszabály. De még innen délre is (még a kb. 50km-re levő Szöulban is) érezhető a katonai jelenlét.

Mi a Cheorwon környéki határszakaszt látogattuk meg (kb. a félsziget közepén, K-Ny-i irányban is). A település az otthoni Komáromhoz hasonlóan két ország között oszlik meg. Valaha jelentős volt, de „várost” mégsem írhatok, mert (a déli részt) jelenleg néhány északi rom (a második világháború és a koreai háború között Északhoz tartozott ez a környék) és néhány újabb épület alkotja, leszámítva persze a város helyét átvevő rizsföldeket, aknamezőket és a burjánzó természetet és vadvilágot.

Turistaként ezen a részen egészen a DMZ szögesdrótjáig lehet menni, persze itt csak buszon és katonai kísérettel. Helyenként ki lehet venni, hol húzódik az északiak kerítése, pár őrtornyuk is látszik, de a fő katonai erő azért ügyesen rejtőzködik. A turistákon és az őket kísérgetőkön kívül a mi oldalunkon jövő-menők is úgy néznek ki és úgy ki vannak festve, mintha katonásdit játszanának. Egyébként (állítólag az északiak kezdték…) a DMZ-kerítés felújítása idején mindig egy kicsit beljebb rakják a szögesdrótokat a biztonság kedvéért, így a legtöbb helyen jóval kisebb az arcvonalak távolsága az előírt 4 km-nél.

A buszozás első állomása egy alagút volt, amit az északiak fúrtak át dél felé. A háború aktív szakasza óta több ilyen alagutat is ástak az ő oldalukról át a határ alatt, hogy adott esetben gyorsan és nagy erőkkel tudjanak meglepetésszerű támadást indítani. A négy leleplezett alagutat a 70-es és a 90-es évek között véletlenül találták meg a déliek, volt is egy kis lövöldözés. Persze ettől függetlenül az északiak először kerek perec tagadták, hogy közük lenne az alagúthoz. Miután az nem volt túl hihető, azzal álltak elő, hogy szenet akartak keresni (persze véletlenül épp a déliek alatt, egy olyan vidéken, ahol amúgy nem bányásznak szenet…hogy mindez védhetőbb legyen, az alagútban helyenként feketére festették a sziklát is, hogy szénnek tűnjön…).

Az alagútba le is lehetett menni. Európaiként jól jött a bukósisak, így csak azt vertem be a fejem helyett, amikor elfelejtettem, hogy görnyedezni kell. A magasság az északiakra van méretezve, akik még a délieknél is alacsonyabbak egy fél fejjel – az eltérő táplálkozás eredményeként. Tragikomikus volt, ahogy a kijövetel után a katonák elszedték a sisakokat, majd a militarizált övezet mélyén mehettünk a shop-ba, ahol az ital automaták kínálatán túl némi északi szuvenírt is lehetett vásárolni (választék: párféle szeszes ital + designos műanyag hajpántok). Igazi kommunista giccset sajnos nem lehetett kapni (néhány mozgalmi motívumú északi pénzt árultak még – de ez semmi volt pl. ahhoz a Pekingben vásárolt felhúzható 800 Ft-os karórához képest, amin a másodpercmutatóval egy ritmusra Mao keze integet…) Egyébként a buszon a TV-adás is hozta a formát, legalább valami mozgalmi nótákat vártam, de csak a vasárnap déli „jó ebédhez szól a nóta„ zenés táncos ugrabugra ment.

A második állomás egy nagy kilátóépület egy domb tetején, ahonnan a DMZ-n túlra, az északi területre is át lehetett látni. A látképet a Kim Ir Szen-hegy dominálta, ami az északiak elnökéről kapta a nevét. Elnöki pozíciójának betöltésében a „Nagy Vezetőt” egyébként egyáltalán nem gátolja meg az az apróság, hogy már 17 éve meghalt. Az operatív vezetés azóta a Kim család fiatalabb tagjai kezében van.

A panorámát szemlélve azon gondolkodtam, vajon az északiak hogyan élik meg, hogy amíg ők a kommunizmus védelmében a kerítés túloldalán senyvednek, a déliek (amellett, hogy ők a demokrácia védelmében senyvednek ugyanúgy a kerítés innenső oldalán) nagy kiállítóközpontokat építenek, és buszszámra hordják a turistákat? Illetve vajon ki szórakozik jobban:

1. a déliek , hogy az északiak által verítékes munkával kikapart, de lelepleződött alagutakat turistáknak mutogatják, vagy

2. az északiak, hogy ugyan négy alagútjukat megtalálták az „imperialisták bábjai”, de a többiben továbbra is szorgalmasan dolgoznak a fiúk, és talán a jövő héten már a szöuli metróban jelennek majd meg? :)

nem babra megy a játék

A harmadik megálló egy bemutatóközpont volt, ahol annyi darvat, sast, vaddisznót stb. láttunk kitömve, hogy egy átlagosa méretű nemzeti park kb. be is csukhatott volna ennyi vérveszteség után, de itt a természet legyőzhetetlen, van bőven utánpótlás, hiszen az emberek békén hagyják őket. A taposóaknák nem zavarják az őzeket és a vaddisznókat, messziről megérzik a szagát. Erre ment át az egyik vasútvonal is, ki volt még állítva egy szétbombázott rozsdahalmaz (valaha állítólag egy vonat volt).

Kifelé menet a busz még néhány északi maradvány mellett (pártház stb.) is elhaladt, amelyek a háborúban semmisültek meg..

Hazafelé az autóban, már a védelmi övezeten kívül, a bármikor az útra robbantható óriási betontorlaszok között elhaladva azon gondolkodtunk, hogy érdekes volt ezt így megnézni és aztán hazamenni, de azért más lehet ebben élni folyamatosan. Bár a fenti sorok alapján majd holnaptól jobban figyelek a metróállomásokon, hogy hirtelen nem változik-e meg az utazóközönség összetétele :)

fiatal honvédők