álmok

Olyan érdekes ezerféle szituban elképzelni, vajon mi járhat az ember gyerekének a fejében.
Ez picit könnyebb, amikor már egyre többet beszél. Néha alvás közben is - tehát már azon is morfondírozhatunk, vajon mit álmodik? :)
Az utóbbi napokban ilyenekről panaszkodott félálomban felsírás közben:
- enni rizs, nagyon meleg!
- zöld szandált felvesz, zöldet!
- kitöröl kaki!

Nyilván a napi élményeket dolgozza fel... és bízom benne, hogy a felsoroltaknál rosszabb benyomások nem is érik. :)

újra Szöulban

Malajziából megérkezve kicsit zűrös körülmények közé csöppentünk. A nyári monszun (ami elfelejtett véget érni köszöntésünkre) sok nedvességet és penészt telepített a lakásunkba, ahogy sejtettük, úgyhogy vártuk az ígért felújítást meg lakáscsereberét. Ez kicsit döcögősebben következett be, mintha lehetett volna, de azért pár hét és sok mosás, takarítás, pakolás után végre újra letelepedett életmódot élünk, tiszta lakásban. :)

Közben az egyik átmeneti fázis idején inkább elutaztunk (busz+komp)pár napra Ulleungdo-ra. Ez egy pici koreai sziget a keleti partoktól 160 km-re, halászfalvakkal, állványokon száradó tintahallal, tengeri herkentyűs piacokkal (és éttermekkel), vad magas sziklákkal, nyugival, hullámos-köves tengerparttal. Gyönyörű volt, nagy élmény! (Sok séta, kirándulás, tengerparti kődobálás, hullámkóstolgatás, erdei bácsinál poliplábevés...)




Gergőt is megünnepeltük, aki 2 éves lett, bizony. (Már időnként sikerül megmutatni és/vagy megmondani, hogy hány éves: ee, tettő.)
Erre az alkalomra kísérleteztem ki első gimbap-omat (koreai rizstekercs).



És persze a torta is népszerű ötletnek bizonyult.

használati utasítás és fotóalbum

Az utóbbi bejegyzések a júliusi Malajzia és környéki utazásról szóló élménybeszámoló epizódjai. Mivel mindig a legfrissebb van felül, ezért ha időrendben szeretnéd olvasni, kezdd az Irány az Egyenlítő! c. fejezettel, majd úgy haladj a sorban felfelé - a lap jobb oldalán található a felsorolás, rá lehet abban is egyenként kattintgatni.

Az útról a következő internetes galériába tettük a képeinket (a galéria csupa erről szóló albumot tartalmaz témák szerint csoportosítva):

https://picasaweb.google.com/113778774269144059110

Cameron Highlands

Ezt a felvidéket hűvössége miatt néztük ki, és mert érdekeltek minket a teaültetvények, amikről sokat olvastunk.

Nos, a felvidékre felérésért meg kellett dolgozni, hosszadalmasan kanyargó, szerpentines út vezetett fel, Gergő egyértelműen színt vallott néhány hányással, hogy nem lesz Zsolnais. (Bocs, gyors magyarázat Annáék családjának zsargonjára: nálunk a 4 testvérből pont Sári és Jankó nem volt autózásra érzékeny gyomrú, akik mellesleg Zsolnai-rendszerben tanultak az alsó osztályokban olvasni, és Mári meg Anna voltak a hányósok, akik nem Zsolnais osztályba jártak. Nyilván összefügg a két tényező! :) ) Megálltunk közben levegőzni, meg előre ültünk, hogy jobban lássuk az utat (ami nekem már sokszor segített), meg a sofőr is kenegette Gergő hasát kívülről valami kínai balzsammal, ami állítólag jótékony hatású. Ezek átmenetileg segítettek is, hogy Gergő újra élvezze a kilátást, csodás völgyeket, hegyeket, sziklafalakat láttunk. Aztán így is, úgy is megérkeztünk valahogyan a felvidék központi falujába, az 1500 m magasan fekvő Tanah Rata-ba.

Hangulatos üdülőtelep, ahova az országban és a vidéken is ritkának számító éghajlat miatt tényleg lelkesen özönlenek a turisták, arab országokból is szép számmal (ahol ilyenkor nyáron 40, sőt inkább 50 fok van nappal). Ez utóbbiak látványos (fekete) színfoltot jelentettek a környéken (az erdei sétaösvényeken is) a nők burkájukban - ez a kendő-köpönyeg együttes, ami általában nemcsak ruhát és hajat, hanem arcot is takar, szemnek rést hagyva. Annyira mókásnak találtuk, ahogy a kendőn kívülre bigyesztették néha a fülükre szemüvegük szárát, hogy Gergő is megjegyezte a neki adott magyarázatot, hogy ők „vicces nénik”, és ha szembejöttek velünk az utcán a fekete kendős alakok, mindig mondta is. Szerencse, hogy nem értették. :)

Egy szép, alpesi hangulatú, muskátlis ház egyik szobájában szálltunk meg, amit indiaiak vezettek (ezen a vidéken sokan telepedtek le).

Már külön látványosság nélkül, önmagáért is élveztük a helyet, a levegőt, hőmérsékletet, fákat, dombokat, de adódtak további különleges programok is (ahova általában Gábor és Anna felváltva ment, hogy Gergőnek legalább helyben ne kelljen szerpentineken buszoznia). Ezek egy részén csoportos túra keretében lehetett leginkább részt venni, mert sok helyet máshogy nem lehetett megközelíteni.

Mindenekelőtt megcsodáltuk az egyik hatalmas teaültetvényt, dimbes-dombos vidéken szabályos mintában sorakozó, teacserjéivel, szüretelő kalapos munkásokkal, irtó finom (tea-)illatú feldolgozó üzemmel, ahova rövid vezetés keretében be is lehetett menni.

Láttunk egy lepkefarmot, bár a korábbi, Kinabalu-hegyi spontán lepkés élményeinket semmi nem múlhatta felül. Elvittek még virágos-zöldséges kertbe, meg kicsit mű bennszülött-faluba (ahol a produkció fúvócsöves célbalövés volt, ki lehetett próbálni), meg egy semmi-különös templomhoz, meg még valahova, amire nem is emlékszem – szóval néhány kevésbé kiemelkedően érdekes helyre, amik csak „futottak-még-szintű” célpontok voltak a teaültetvényt is tartalmazó túrán.

Gábor részt vett egy Rafflesia-néző kiránduláson is. Ez egy hatalmas, akár 80-100 cm átmérőjűre megnövő virág, ami jellegzetes rohadó hússzagot áraszt, ezzel odavonzva az eziránt érdeklődő rovarokat (akik ily módon segítenek beporozni, mielőtt továbbállnak). Nem is csak mérete adja a különlegességét, hanem az is, hogy nem könnyű elcsípni a virágzását: 1-1 virág 3 évig fejlődik a föld alatt, aztán 1 évig bimbó (káposzta-szerűen néz ilyenkor ki), majd kb 5 napig virágzik. Az országban már korábban is felmerült hasonló program, de kiderült, hogy épp nincs virágzó belőle. Szerencsére itt volt!

A felvidék legmagasabb csúcsán, a 2031 m-es Brinchang-hegyen is tiszteletét tette családunk képviseletében Gábor.

A programok előtt-után-közben Gergővel jókat sétáltunk, kavicsoztunk, játszótereztünk, pocsolyáztunk, rajzoltunk, olvastunk stb stb, aztán feltöltődve visszatértünk a fővárosba, nyaralásunk kezdő- és végpontjához.

Kuala Lumpurban már nagyon rutinosan mozgolódtunk, visszatértünk egy-egy kedves helyünkre a keretes szerkezet végett, meg betértünk egy indiai mecsetbe, ahova korábban nem sikerült.

Elkirándultunk a Forest Research Institute erdejébe, ahol canopy walk-on, azaz lombkorona szinti kiépített ösvényen reméltünk sétálni (amilyenen Gábor Szingapúrban már járt). Ezt az ösvényt sajnos pont zárva találtuk karbantartás miatt, de azért jót sétáltunk az erdőben, és nagyot pancsoltunk egy vízeséses patakban, Gergő lankadatlanul dobálta a köveket meg lépkedett-pacsált egy szál pelenkában. (Nem voltunk egyedül a patakban sem, mellettünk más gyerekek is fürödtek, később egy esküvői ruhás pár is a vizes kövekre bemászva fényképezkedett, meg fekete burkás lányokat is láttunk bemerészkedni, természetesen teljes öltözetben, farmerban, kendőben.)

Végül visszarepültünk Szöulba. Azóta is emlegetjük sok kis epizódját ennek a nagyon speckó utazásnak, valószínűleg még sokáig fogjuk is!

Georgetown

Még két kinézett úticélunk maradt az országban, mindkettő északon, JB-tól messze. Így a helybeni terveink teljesültével el is indultunk, először Georgetown-ba. A távolság mellett a kissé nehezen átlátható buszrendszer is hosszabbította az utunkat, mert menet közben a fővárosi pályaudvaron dekkoltunk két órát (az elvileg közvetlen járaton), a vezető nem volt hajlandó elárulni, mikor indulunk tovább, így még a folyton pöfögő buszt sem mertük hosszabb időre elhagyni. Sebaj, lényeg a lényeg, azért még aznap este berobogtunk a célváros peremére, meg aztán onnan a belvárosba is egy helyi busszal. Ugyan aggódtunk, hogy este f10 körül hogyan fogunk szállást találni, Gábor profi memóriájának, tájékozódókájának és szerencsénknek köszönhetően hamarosan kikötöttünk a Hutton Lodge-ban, ahol nem csak szabad szobát kaptunk, de még élveztük is a kívülről régiesebb, Anna számára kicsit mediterrán hangulatú, zsalugáteres ház hangulatát.

Következő nap aztán kipihenve indultunk gyalog felfedezésre. Ez a város északnyugaton van, egy a parthoz közeli szigeten (Penang) és arról nevezetes, hogy karektere máig látványosan őrzi a gyarmati időszakok és a sokféle kultúra együttélésének nyomait. Ebben hasonlít Melakához, ahol még utunk elején jártunk. Bár összehasonlítva M kicsit még speckóbb benyomást hagyott bennünk, kompaktságával, helyreállított belvárosával, az azt átszelő folyóval, kisebb forgalommal – de azért ide is érdemes volt eljönnünk.

Elmentünk egy kínai klánközpont épületébe, ahol elgondolkodtató kis történeti kiállítást láttunk. Malajziába az évszázadok során sokan települtek Kínából, kereskedők, stb., és egyszerre alapítottak itt családot és új életet (helyi feleséggel), és őrizték meg ugyanakkor kultúrájukat, nyelvüket (ennek a klánnak a fő mandarin nyelvjárástól eltérő, másik nyelvjárása volt-van?), öntudatukat, maradtak meg közösségként a honfitársakkal. Másik lapra tartozik, talán később még fejtegetjük a gondolatainkat a kínai terjeszkedésről, szorgalomról, szívósságról, kitartásról.

Meglátogattunk számos kínai és indiai templomot, mecsetet (érdekes összehasonlítani az építészeti stílusokat, van pl indiai jellegű minaret bizonyos motívumokkal, vagy egyiptomi jellegű minaret szögletes formákkal…), anglikán (angol keresztény felekezet) templomának parkjában is sétáltunk. (Utóbbiban Gergő kinézett magának egy csinos európai turista lányt, akinek sorra hordta a botokat saját lelkes ötletétől vezérelve, szerencsére az illető vette a lapot és mindig kedvesen fogadta.)

Sétáltunk a gyarmati negyedben is hatalmas, fehér hivatali épületek között, elképzeltük, milyen lehetett, amikor a helyi urak jártak-keltek közöttük, bennük mondjuk 100 éve, kocsikban, elegáns ruhákban, legyezték magukat a hőségben…

(Apropó hőség, azon is merengtünk néha, hogy bár nem szeretjük a légkondit, ezen a trópusi klímán mégiscsak sokkal elviselhetőbbé teszi a mindennapokat …)

Jártunk egy külvárosi, egész óriási buddhista templom komplexumban,a Kek Lok Si-ben, amit egy kínai kereskedő jóvoltából építenek pár éve. Még nincs kész, daruk és befejezetlen beton vázak sokhelyütt, de sejteni lehetett, milyenné teljesül majd ki pár év múlva. Egy elképesztő méretű szobor uralta az egészet, kivételesen nem Buddháé, hanem valamilyen más istennőé, lenéz a városra, messziről észrevenni, eltörpül mellette egy ember. Szokatlan volt számunkra, hogy mivel még gyűjtik az adományokat a befejezéshez, ezért minden épület belsejében is rrrrrengeteg áldozatot (pl füstölőket, virágcsokrokat, gyertyákat, amit helyben lehetett feláldozni a szobrok előtt), emléktárgyat, szuvenírt árultak asztalok sora mellett adakozásért cserébe, nem is maradt nagy hely a betérő híveknek. De persze ez más műfaj, mint egy keresztény templom, mégsem idegen tőle (csak tőlem – Anna).

A népek kavalkádját jelzi, hogy itt még thai buddhista templom is volt (szintén jellegzetes külső vonásokkal, csúcsos tetejű, hegyes sztúpa – egyikben egy fekvő Buddha-szoborral, ami Gergőt arra ihletett, hogy ő is a földön heverésszen, ami sehol máshol nem jutott eszébe) meg egy burmai is, ahol a Buddha-szobrok arcvonásait láttuk kicsit másnak, mint a többiben.

Találtunk egy szuper nagy játszóteret is a gyarmati rész mellett, amitől a kis célszemélyünk teljesen bezsongott, messziről kiszúrta, hogy mindjárt odaérünk, bejelentette, hogy „odaszalad játszótér”, és így is tett. :) Nagyon aktívan ki is élvezte a sok hintát, csúszdát, mászókát, öröm volt látni, ahogy ügyesedik, erősödik, és egyre bátrabban ismétli egyedül a kedvenceit. Azt tapasztaltuk, hogy az ottani gyerekek sokkal kevésbé lehengerlő módon közlekedtek meg játszottak a játszótéren, mint Szöulban a koreaiak, ezért Gergő sem érezte azt, hogy folyton letapossák-fellökik-ölelgetik és felszabadultabban mozgott. Ezt a magabiztosabbságát azóta itt Szöulban is kamatoztatja, mindannyiunk örömére.

Mint általában az út során, itt is finomakat ettünk, a korább kóstolt „repertoárunk” bővült a tandoori csirkével, ami rendkívül ízlett! Speckó fűszerrel (amitől vad rózsaszínes-piros lesz), hordóban, nyárson sütik. Külön élményt jelentett, hogy többféle fűszeres mártásba is lehetett tunkolni mellette a jellegzetes lapos indiai naan-kenyeret, Sári, majd engem is megtanítasz sütni otthon?

Végül mikrobusszal útnak indultunk utolsó állomásunkra, a Cameron-Highlands-re.

Vissza a Maláj-félszigetre

Egy kuchingi lazább nap után újra nyakunkba vettük a cuccainkat (meg a gyerekünket :) ), és visszarepültünk Malajzia félszigeti részére, Johor Bahru (JB) városba (a félsziget déli csücske, Szingapúr szomszédságában). Gergő repülőzésbeli profi rutinosságát már nem is ecsetelem külön. A látványról annyit, hogy szerencsére tiszta idő volt, lehetett a lenti világot nézegetni; néhány indonéz, majd szingapúri sziget után vééégtelen olajpálmaültetvények felett repültünk a JB-i leszállópályáig.

A főleg indiai klientúrájú Hotel JB-ban szálltunk. (Egyébként Borneón alig láttunk indiaiakat, úgy látszik, ők főleg a félszigetre specializálódtak.) JB nem különösebben izgalmas város, inkább átszállóhely, meg ugródeszka a szomszédos Szingapúrba (SZ), mi is ez utóbbi szándékkal szálltunk meg itt pár éjszakára. (SZ sokkal drágább.)

A belvárosban ennek ellenére érdemes volt azért nézelődni.

- Jártunk hindu templomban, ahol gyakran harangoztak, meg néha fülsiketítően hangos tárogató-szerű hangszeres koncertet is hallottunk, meg láttunk virágáldozatok megáldását. (A hindu templomok környékén mindig sorakoztak a nagyon finom illatú virágfüzérárusok, később én is kaptam születésnapomra jázminfüzért a nyakamba, így egész nap tudtam szagolgatni.)

- Szikh templomba is betértünk, ilyenben máshol nem is jártunk. Érdekesség, hogy köpönyeget nem kell hordani, de fejfedőt mindenkinek, úgyhogy Gábor is és én is kaptunk kölcsön narancssárga kendőt a fejünkre. (Nem kellett belőle Gábornak turbánt kötni.) Itt belépve először indiai tejes teával kínáltak (rohamoztak meg), és csak ezt követően kísért fel az emeleti templomibb helyiségbe egy nő, aki ott nem is csak bemutatta, hogyan szoktak ott imádkozva hajlongani és hányszor, hanem egy sorozatra aztán minket is rávett. A szikh vallásról nem tudunk amúgy sajnos sokat, de külsőről már mi is felismerjük a szikh férfiakat, gyakran magasabbak az átlag indiaiaknál és sajátosan kötött, fekete turbánt hordanak. (Sári, te biztos tájékozottabb vagy..)

- kisétáltunk a tartomány szultánjának viktoriánus mecsetéhez, ami kuriózum, mert nem más mecsetek építészeti világának benyomását adja, hanem tényleg az angol gyarmati épületek stílusában épült (persze kupola meg minaret meg a szükséges dolgok mind felismerhetőek voltak így is, csak tényleg mégis más). Épp esti ima volt, ezért bemenni nem tudtunk, de azért a nyitott kapukon belesegettünk.

- a pár nap alatt törzsvendégekké váltunk egy indiai étteremben, ahol Gergőnek annyira szívesen udvarolt minden alkalommal szinte az egész személyzet, hogy hálából napról napra egyre olcsóbban ehettünk az amúgyis olcsó helyen, és kiegészítésként még egy-egy ajándék italt is hoztak Gergőnek. J Nagy kedvencünkké vált egyébként Malajziában a jeges citromos tea, szinte mindenhol ezt ittunk, finom hűsítő ital és igazi, friss zöldcitromokat dobtak mindig bele. Néha elvitelre is kértünk, ez tök mókás ezen a vidéken, nem papírpohárba kapod, hanem nejlozacskóba, aminek a száját madzaggal összehúzzák és csak egy szívószál lóg ki belőle.

Másnap aztán át is ruccantunk Szingapúrba. A szállásunkhoz közel vezetett a híd, a hídfőnél (mindkét oldalon..) egy hatalmas épület szolgált a határátkelésre. Ez a procedúra sokkal macerásabbnak bizonyult, mint gondoltuk, végtelenül hosszú sétálandó sorokkal (tehát nem várni kellett igazán sokat, hanem kordonok közt meg folyósókon caplatni), ki-beléptető papírok kitöltögetésével, buszra fel-leszállogatással, buszok dugóban állásával (és gyalog nem lehet átkelni).

Az átkelés után a busz elvitt minket SZ szigetének déli csücskére, a belvárosba. Innen már gyalog turisztkodhattunk. Szingapúr nagy, modern metropolisz (700 négyzetkilométeren 5 millió lakossal), felhőkarcolók tömegével, puccos szállodákkal, irodaházakkal.



Sétáltunk a gyarmati negyedben, a nagy Szent András katedrális előterében találtunk egy pici kávézót, ahol még ebédeltünk is. Itt láttuk a fő sétáló utcán, hogy az egymás mellett sorakozó indiai és kínai templomok hívei többfélébe is betértek füstölőt égetni, „for extra insurance” (biztos ami biztos), humorizált az útikönyv. Sok keresztény templomot is láttunk (pl még örményt is, a szép parókiával, amit Vera is kinézett korábban :) ), meg az egyik buddhista templom is speckó élmény volt, ahol állítólag Buddha egyik fogát őrzik egy emeleti arany szentélyben. (Sári írta, hogy egy másik fogat Kandy-ban őriznek Sri Lankán, ki tudja, a többi 30-at még hol.) A tetőkertben gyönyörű orchideák nőttek, és egy nagy arany imamalmot is megforgattunk. A templomban épp valamilyen közös imádkozó szertartás zajlott, ahol szerzetesek és hívek együtt mantráztak dobkopogtatás mellett.

Este a nap elején tapasztalt hosszadalmas módon tértünk vissza Malajziába, még nagyobb dugóban, amikor már unalmunkban autómárkákkal szórakoztattuk egymást Gergővel - aki szuper papagáj, mindenfélét ismételget, amit hall, úgyhogy a Mitsubishi Lancert is megtanulta Mimubibi Jaasze-ként, azóta így hívjuk az egyik matchboxát (amit a többivel ellentétben nem tudtunk beazonosítni), hogy el ne felejtse, amíg haza nem érünk. :)

Másnap Anna és Gergő inkább kihagyta az újbóli határmacerákat, Gábor egyedül ment vissza Szingapúrba még egyet kirándulni. Ez az előző napi metropolisz túrával szemben őserdei lett. Néhány nagyobb víztározó környékén fegyveres katonákba botlott, ill. a levegőben cirkáló helikopterek is jelezték, hogy egy ilyen kis országban a víz bizony nagyon is stratégiai tartalék. Felzarándokolt SZ legmagasabb pontjára, a Bukit Timah-ra, kicsit kisebb túrával, mint korábban a Kinabalu-hegyre (előbbi 164 m, utóbbi 4095 :) ). Sétált az esőerdőben, még egy lombkorona szinti ösvényt is útba ejtett, ez egy völgy két oldalát 30m magasan összekötő függőhidat jelentett, tériszonyosoknak nem ajánlott, amúgy nagyon különleges. A délutáni program része volt még a Nemzeti Orchideakert is, ahol mindenféle különleges nemesített orchideát is lehet látni. Külön specialitásuk a VIP orchideák, ideérkező neves külföldi vezetők tiszteletére az illető nevével fémjelzett fajtát nemesítenek. Egy hazánkfia is kiérdemelte ezt a megtiszteltetést (ld. Fotóalbum).

Bako Nemzeti Park

Már otthonról kinéztük ezt a Kuching melletti - egy félreeső félszigeten található - NP-ot, mint izgalmast és könnyen elérhetőt, aztán a Kinabalu-hegyi szállásunkon beszélgettünk másokkal, akik nem sokkal előtte jártak ott, és nagyon lelkesen meséltek. Úgyhogy mi sem hagytuk ki!

Egy busz a kikötőig, majd kb 20 percnyi motorcsónakozás egy folyótorkolatban, békés vizeken a kis félsziget tenger felőli részén levő NP központjához. Itt a hivatalban mindenkinek név szerint regisztrálni kell, annak is, aki csak pár órát sétál, nem csak az itt szállóknak. (Biztonság kedvéért azt is elvárják, hogy mindig jegyezd fel náluk, amikor az egyik túraösvényen elindulsz, majd amikor visszaérsz, bár nem tudom, tényleg elindulnának-e megkeresni, ha nem jeleznéd, hogy megjöttél.)

Szerencsénk volt, 2 éjszakára is sikerült szállást foglalni, elég nagy a kereslet a nem túl sok faházra, de szándékosan nem akarják üdülőteleppé változtatni az erdőt, érthető, hogy nem építenek többet. Mindenesetre mi nagyon örültünk, mert varázslatos volt a NP és az erdőszéli faház. Naaagy szobát kaptunk, Gergő futkosott fel-alá benne. Ajtót-ablakot mindig zárva (nem csak csukva…) kellett tartani, ezt is alaposan szájba rágták mindenkinek, mert a makákó majmok ott lebzselnek a házak körül, minden rést megtalálnak és beszemtelenkednek kaját lopni. Házon kívül is persze minden elejtett szemetet, pláne nejlon zacskót megvizsgálnak, össze is vesznek akár rajta. (Hallottuk-láttuk, amikor a szomszéd házban nekiestek egy nőnek, aki előzetesen gyümölcsökkel megrakodva érkezett, és amikor kilépett a szobából a teraszra az elemózsiával, a már rá váró majmok gyorsan elszedték tőle és elszaladtak a zsákmánnyal.) Amúgy ha nem étellel (vagy zacskóval) a kezedben mászkálsz, nem kell tartani tőlük. Nagyon érdekes volt a teraszról nézegetni, ahogyan az ösvényen vagy fákon játszanak, kurkásszák egymást, stb.



A déli melegben sétáltunk egy rövidebb esőerdei ösvényen, izgalmas dzsungel növényzet és állatzajok, a tengerpartra kiérve egy nagyobb csapat ezüstös selyemmajmot is megcsodáltunk. Aztán inkább visszavánszorogtunk hűsölni az árnyékos házba, és később úgy csoportosítottuk a napokat, hogy reggel, délelőtt sétáltunk, délben a legnagyobb melegben hűsöltünk, később délután meg koraeste aztán lehetett újra sétálni. - Épp ezért érdemes itt megszállni, mert aki egy napos kirándulásra jön, annak nincs más választása, mint a hőségben kirándulni, mert reggel időigényes kijutni, aztán délután 4 körül megy vissza az utsó motorcsónak-hullám (utána ráadásul apály jön, messze a víz..), az utsó buszt elérni. Így pedig a hűsölésen túl még az éjszakai neszeket, életet, csendet, korareggeli nyugit, tengerparti sétákat is ki lehetett élvezni. (Gergő is lelkesen hajtogatta, hogy „szésza tetepa”, rajzoltunk homokba, dobáltunk köveket, bújócskáztunk sziklák mögött.)

Csoportos esti sétára is lehetett menni, ahol zseblámpás világítás mellett mutatták egy-egy majom alvófészkét fán, meg borneói egérszarvast, meg mozdulatlanul vadászó zöld viperát (aki akár egy hétig is tud állítólag tényleg egy helyben meredve várni a következő zsákmányra!), ágon pihenő jégmadarat, repülő lemurt (mókusra hasonlít, de lábai közt oldalt bőrlebeny, ami segít az egyik fáról másikra ugrásban; és amikor a fatörzsén kapaszkodik, teljesen beleolvad, annyira jól álcázza magát), kuruttyoló békákat, alvó fecskéket a fecskefészekben, kis tavakban úszkáló harcsákat, botsáskákat, ilyesmiket.

További érdekes állatvilág:
- a szintén a házak közt békésen röfögő, Vilmos-császár-szakállas vaddisznók
- a tengerparti magasabb fákon élő proboscis majmok (a kolbászorrúak, akiket korábban már máshol is láttunk, és „helyi specialitás”), ők egyébként nem szemtelenkednek ételt lopni, meg az ezöstös selyemmajmok sem, mert leginkább növényeket esznek
- remeterákok (akik kiürült csigaházakba vagy kagylókba bújnak bele, és pár lábukat kidugva vonszolják magukat házastul a földön, tényleg vicces látvány)
- iszapugró gébek: olyan, mintha kisebb halak lennének, de vmi oldaluszonyuk segítségével ugrálva haladnak az apálykor látszó sáros homokon, ezek is nagyon mókások
vágták nálunk a rézcsöveket pár éve…) (ezek a kabócák közben „itthon” Szöulban is feléledtek, már közeli ismerősök lettek, Gergő is hűen tudja utánozni mindenféle különböző hangjukat)

A NP-ban az ösvények jelentős része fa pallókon vezetett, nem a levegőben, hanem a földön, gondolom, esős napok sárjaiban való cuppogás kivédésére, meg hogy a látogatók tényleg csak a kijelölt ösvényeken haladjanak. (Igaz, máshol nem is nagyon tudnának, mert csak ott van ösvény, ahol vágnak és karban is tartják, különben újra benövi a buja zöld.) Gergő irtóra élvezte ezeket a pallókat, önmagában is elég motiváció volt számára egy kis bandukoláshoz, bot- vagy kavicskeresgéléshez, stb.
Még meleget ebédelni-vacsorázni is lehetett a büfében, úgyhogy tényleg teljesen komfortos háttér volt az esőerdőfelfedezéshez!

Az itteni egész közeli erdő-növény-állatélmények és hangulatok az egész út legfényebbpontjai közé tartoztak, kétség nem fér hozzá.

Kuching

Az átszállásokat (2) és az utat inkább nem is részletezem, de Bruneiből 13 órakor indultunk busszal, és Kuchingba (a másik borneói maláj tartomány, Sarawak központja) másnap reggel f9 körül érkeztünk… Bár nem is volt olyan vészes utazás, mint gondoltuk. Este még csillagokat is nézhettünk sokáig az ablakból (ekkor is láttuk a Dél keresztjét).

Kuchingba érkezve a belvárosban Gergővel beültünk egy kávézóba, amíg Gábor profi gyorsan szállást keresett és talált, majd visszajött értünk. Ebéd meg kis pihenés után már be is sétáltunk a központba, Kota Kinabalu betondzsungele után nagyon tetszett a város. Átfolyik rajta egy folyó (ami nem sokkal később a tengerbe torkollik), ennek a partján szép sétány, néhány gyarmati épülettel, az esti korzózókat váró étel-ital-szuvenírárusokkal. Itt a következő napok során többször is császkáltunk, az esti hűsebb órákban egyszerre lehetett élvezni a menetrendszeri délutáni esőből maradt pocsolyákba való lépkedést/dobálást és a megpucolva, felvágva kapható friss ananászt, mangót, guavát. Hmmmmm! :)

Első este a sűrűn ide-oda ingázó révészek egyikével átcsónakáztunk a másik oldalra. Ott aztán leginkább csak vacsoráztunk egy food courtban – ami a környéken jellemző étterem-forma: egy nagyobb fedett terepen középen asztalok és székek sűrűn egymás mellett, és a szélén sorakoznak különböző kaja- és italárusok (pl kínai csirkés rizs, máshol tengeri herkentyű, máshol indiai ezmegaz, aztán hotdog, aztán frissen facsart gyümölcslé, aztán pizza, aztán helyi tésztás, stb.) Itt éppen garnélás rizst ettünk, még Gergőnek is nagyon ízlett.

(Nem került még külön szóba, de nagyrészt spontán alakítottuk a programot az út során; csak a repülőket foglaltuk le itthonról, amúgy az útikönyvet alaposan kimazsoláztuk - persze magunkkal is vittük-, Gábor betáblázta a fejébe, hogy hol milyen érdekesek vannak, aztán mindenhol aktuális kedvünk + időjárás + más épp adódó szempontok szerint válogattunk. Már eredetileg is úgy terveztük, hogy lesznek pihenőidők, nem folyamatosan megyünk , és jól jött, hogy ezeket akkor iktattuk be, amikor akartuk. Nagyon élveztük, hogy a „céltalan” lődörgések során is csomó érdekes benyomással, hangulattal gazdagodtunk, amiből egy sűrű, előre betáblázott program során sokkal kevesebbet tud szippantani az ember.)

A városbeli utcákról külön kiemelendő újdonság nem jut eszembe, de a régiesebb, nem lakótelepes belvárosa hangulatos, látványosan elkülönül a kínai meg indiai negyed, karakteres kis boltokkal, finom evőhelyekkel, stb. Jókat sétáltunk (meg ettünk). Egyszer egy speckó igazi kávézóba is beültünk, ahol helyben őrölték a Borneón termesztett kávébabot, hű, de finom illat volt!

Egyik reggel kimentünk a Semengoh orángután rezervátumba, Kuching külvárosába. Ez egy elég nagy (gondolom, minden oldalról elkerített) esőerdőrész, hatalmas fákkal, sűrű növényzettel, stb, amin belül teljesen szabadon élnek az orángutánok. (Ez egy vadonba visszaszoktató program második fázisa, az elsőben még ketrecesebb meg közelebbről megfigyelt körülmények közt tanítgatják önállóságra a hozzájuk hozott majmokat, akiket pl. emberek otthon háziállatként tartottak). Itt már eléggé önellátóak, állítólag a napi kétszeri etetést csak az indokolja, hogy ekkora erdőrész nem tud 20 majmot ellátni (ennyien vannak, fejenként egy négyzetkilométer kellene természetes körülmények között). A majmok egyébként fenn élnek a fákon, aludni is kb 20 m magasságban, naponta alakítgatott fészkekben szoktak.



Az etetésekre lehet turistaként bejönni, és halkan figyelni, ahogy a majmok a szokott időpontban (asszem 9 és 15 óra) elkezdenek az etetőhelyekre szivárogni. A környező magas fák lombjaiban egyre több mozgást lehet észrevenni, közelednek egyik fáról a másikra lendülve, indákon leereszkednek a néhány deszkaplaccra, ahova (felvágott) dinnyét, ananászt, egész kókuszt, banánfürtöket, főtt tojást, ilyesmiket készítettek ki nekik. Lenyűgöző, ahogy puszta „kézzel” seccperc megpucolják az ennivalót, a kókuszt is könnyen megtörik, esznek. Az anya orángután hasáról lelógó gyerekmajom is kiszolgálja magát kedvenc falatokkal, aztán ha elég volt, továbbállnak, ill. visszamásznak a fára. Színes arcmimikájukat, grimaszaikat is lehet csodálni, ha elég közel jönnek. (Vagyis azért a biztonságos távolságot meg kell tartani, ezt előzőleg alaposan szájba rágják a látogatóknak, semmi kaját vagy innivalót nem tarthatsz elöl, mert az odavonzza őket, meg egyáltalán, túl közel veszélyes tartózkodni hozzájuk, mert némelyik harcias néha. De ezt a pár szabályt betartva teljesen biztonságos). Aztán ha elszállingóznak az első „büfévendégek”, még érdemes várni, hátha másikok is jönnek. Szerencsénk volt, talán 11-et is láttunk, kicsit, nagyot egyaránt. - Időnként, ha elég kaját találtak az erdőben, vagy melegük van és inkább pihennek, stb, akkor hiába várnak a látogatók, nem jön majom. Gábor egyszer délután is visszament, akkor csak egyetlen orángután kószált az etetőplaccok felé . De azért ilyenkor is érdekes az esőerdőben sétálni a támpilléres fák közt, kabócákat meg más állatzenét hallgatva.

Brunei

(Ez a júliusi malajziai nyaralás élménybeszámolójának a közepe. Ahhoz, hogy az elejétől olvasd, kezdd az "Irány az Egyenlítő!" című bejegyzéstől - ezeket a címeket a lap jobb oldalán láthatod. A beszámoló végét is rövidesen feltesszük...)

Tehát hamarosan behajóztunk Brunei országába! Gábor már felvázolta a bevezetőben, jómódú muszlim szultánság, pici nemzet. (Egyébként ugyanazt a nyelvet beszélik, mint Malajziában meg Szingapúrban, a neve Bahasa Malaysia, és ennek vmi alig más változata asszem az indonézek nyelve is, csak azt Bahasa Indonesia-nak hívják. – És a kínaiak meg persze ugyanúgy kínaiul beszélnek egymás közt, mint a többi helyen.)

Nagyon büszkék rá, hogy övék a leghosszabb időre visszatekintő uralkodó dinasztia, a 14. század óta ugyanabból a családból származnak a szultánok. A mostani szultán (akit Hassanal Bolkiah-nak hívnak, illetve a teljes neve több sort kitölt a számunkra nem ismert jelentéssel bíró előtagokkal) július közepén ünnepli a születésnapját, ami mindig hatalmas állami rendezvénysorozat időszakává teszi a hónapot. Az egész főváros, Bandar Seri Begawan tapéta-szerűen ki volt plakátolva fényképeivel meg gratulációkkal meg meghívókkal. (Mi a hónap első napjaiban voltunk ott, úgyhogy a nagy eseményekről lemaradtunk, de díszfelvonulásra gyakorlatozó egyenruhásokat meg katonai zenekarokat többször is láttunk.)

Az amúgy is kicsi fővárosnak a közepén volt a szállásunk, a buszvégállomás mellett, így mindenhova könnyen el tudtunk jutni. Már első nap elsétáltunk az egyik főmecsetbe (Omar Ali Saifuddien mecset), ahol megtanultam, hogy felesleges törnöm magam fejkendővel meg hosszú szoknyával, úgysem felel meg a dresscode-nak az öltözetem és köpönyeget adnak rám. Sebaj, érdemes volt megnézni az elég új, díszes szőnyegekkel borított mecsetet – képzeljétek, a szószékre mozgólépcső vezetett :).

Kontrasztos látvány volt, hogy a kis tóval körülvett, magas, kupolás, magasztos épület mellett közvetlenül kezdődött a folyóparti vízifalu (Kampung Ayer). Ez fadeszkás ösvényekkel (hidakkal) összekötött lábasházak és -putrik sokaságát jelenti, közülük jópár elég hevenyészett(nek tetsző), lepusztult tákolmány, bár légkondisokat is láttunk. Kiterjedt nagy telep, kb. 30 000 lakóval, iskolákkal, rendőrséggel, tűzoltósággal, orvosi rendelővel, étteremmel, kisboltokkal, bevezetett árammal és ivóvízzel. Motorcsónak a közlekedési eszköz, rengeteg pöfögött belőle a folyón. Egyrészt a vízi lakók is ilyen vízitaxival járnak át a folyó egyik oldalára, vagy a telep egyik (távolabbi) pontjából a másikba; másrészt lépten-nyomon turistákat is leszólítanak, ajánlgatva, hogy körbevisznek a vízifalut megmutatni, további látványosságokkal kiegészítve.

Mi is kipróbáltunk egy ilyen vízi turisztkodást egyik késő délután, érdemes volt!

- Ekkor láttunk többet a vízifaluból is – mert ugyan elindultunk pár deszkahídon, de nem kalandoztunk messze rajtuk, én folyton attól féltem, mikor szakad le alattunk, vagy esünk le oldalt róla a mocsárba..

- A vízről picit jobban rá lehetett látni a szultán modern palotakomplexumára, mint az útról; hatalmas arany kupolákat lehetett leginkább sejteni a park magas fái fölött az 1000-nél több szobájú nagy építményből.

- Innen nem messze, egy domb tetején nagy daruk vettek körül egy új betonkupolás építkezést, vízi sofőrünk, aki egyben idegenvezetett is minket, mondta, hogy ide költözhet majd a trónörökös, ha megházasodik. Nem rossz kilátások. Nem kell valakinek egy jó parti? :)

- Természeti látványosságok is vonzottak minket. Itt a folyó egyik ága melletti fákon néhány helyen borneói nagyorrú majmok (proboscis monkey) laknak, „leparkoltunk” a folyószéli susnyásban és a motorcsónakból bámultuk őket, amint a magas fákon ücsörögnek, egyik ágról/fáról a másikra ugrálnak, mókásan hosszú végtagjaikkal kapaszkodva, meg hosszú farkukal egyensúlyozva; és tényleg viccesen hosszú a kolbászorruk, ha profilból látszanak. Ők faleveleken meg hajtásokon kívül sok vízi kaját esznek, ezért vízparton laknak.

- Közben lassan lement a nap, és kis ízelítőt sikerült elcsípni a firefly-okból is (talán szentjánosbogár magyarul), akik a folyószéli mangrove bokrokon kezdtek villódzni, ritmusosan villogó apró pici fények, karácsonyfa égősorára emlékeztettek.. nagyon szép és érdekes volt!

(Mellesleg ez a hajókázás/csónakázás, a korábbi meg későbbi néhánnyal kiegészítve, bőséges élményt nyújtott Gergőnek ahhoz, hogy azóta is irtó gyakran kérje, hogy hajót rajzoljunk, füzetbe, homokba, kőre, mindenhova. Rendszeresen ő is beszáll - azaz rááll a rajzra és közli, hogy hajóval utazik :). A témán belül szoktunk variálni, néha vitorlást rajzolunk Péterrel, néha agárdi kompot nagypapáékkal, stb. – Rajzról jut eszembe, még egy kitérő: mi is felvettük Gergővel a repertoárunkba a vízzel festés szuper mókáját, környezetbarát, minimális eszközigény: pocsolya/más víz + egy bot/kő/ecset, nem kell takarítani utána, mert felszárad – olyan hamar, h. gyorsan kell rajzolni, hogy el ne tűnjön az ábra eleje, mire befejezed a másik végét.)

A másik nagymecsetnél is tiszteletünket tettük, ami még az előzőnél is impozánsabb, hatalmas komplexum. A jelenleg regnáló szultánnak x. uralkodási évfordulójára építették, van benne nagy könyvtár is, stb. És egy mozgólépcsőt külön arra a célra építettek, hogy amikor a szultán a pénteki nagy imára érkezik, ezen mehessen fel (egy emeletnyi lépcsőzés helyett) a nagy imaterembe. (Más és máskor nem használhatja, letakarják ponyvával.) Maga az imaterem is nagyon szép, szolíd (nem giccses) – egyetlen kényelmetlenség, hogy nagyon hideg. Ezek a népek presztízst csinálnak a légkondiból, és kb 18 fokra hűtik ezeket a hatalmas hodályokat, ami nagy kontraszt, ha a kinti hőségből belépsz, pláne, ha mezítláb kell lépkedni a kőpadlón!!

Megnéztük a Szultán kincsei múzeumot is, itt tartják azokat a tárgyakat, amit a szultán (ez a konkrét!) külföldről repi ajándékként kapott a kb. 40 évnyi uralkodás alatt. Igazából azért leginkább környező országok képviselték magukat, néhány távolabbi kivételt nem számítva.

Mielőtt útrakeltünk volna a következő nagyon hosszú szakaszon, még buliztunk egy nagyot az egyik szuper játszótéren az ifiúrral.

Kinabalu Nemzeti Park-

-ba. Ez volt az egyik hűsölős úti cél a bevezetőben emlegetett kettőből :). De azért nemcsak a hűvösebb idő vonzott minket, hanem a hegyi esőerdő is mindenféle élővilágával, meg a húdemagas hegy. 1500 m magasan, nagy faházban szálltunk, nagy nyugiban, főúttól távol, óriási panorámával. A nagy fedett fa teraszról esőben is lehetett gyönyörködni, a völgyekben ide-oda vonuló felhőket nézni, csodás ciripelés-kuruttyolás-huhogáskoncertet hallgatni, játszani, esténként élőben fantasztikus lepkegyűlést csodálni.

A ház személyzetével is néha kicsit beszélgettünk. Ők 2 20 év körüli lány, akik egész évben itt dolgoznak, takarítják a kb 50 férőhelyes házat, mosnak, este igény szerint főznek, stb. Nagyon unalmasnak mondták.. Amit az ő szempontjukból el is tudunk képzelni, mert ha napokig alig van vendég, vagy ha van is, reggel elindul kirándulni, és este érkezik, akkor azért a sok felhő miatt gyakran félhomályos házban tengeni-lengeni valóban nem igazán izgalmas… De azért mi nagyon örültünk, hogy sikerült nem forgalmas napokat kifogni, a 4. és egyben utolsó estéig szinte mienk volt a ház! A hely hangulata pedig tényleg leírhatatlan… - A picasa-s fotóalbumunk lepkés mappájából nagyon sok lepkét itt láttunk. Hihetetlenül sokfélék voltak, színre, formára, mintára, méretre… a régies lámpaernyő minta, ezerféle pötty, csík, emberarcra emlékeztető rajzolat, bundás hát, szürke folt, óriás cincérek stb. mindenféle előfordult itt.

Gábor egyik nap megmászta a Kinabalu-hegyet – 4095 m! Ezzel azért elég komoly fába vágta a fejszéjét, mert a nemzeti park (NP) elég szigorúan szabályozza a feltételeket. Hegymászódíj (amit nem fizetnek vissza, ha rossz idő miatt visszafordítanak), kötelező helyi vezető, lehetőleg 2x is meg kell(ene) szállni közben a monopol helyzetben levő, csillagászati árú turistaházak tömegszobáiban. Megszabják azt is, hogy A és B pontok közti távolságokat max mennyi idő alatt teheted meg (ha lassabb vagy, vissza kell fordulni), a csúcsot legkésőbb 14 óra körül el kell hagyni, stb. Néha szerencsés esetben eltekintenek a többnapos csúcstámadásról, és ha vagány vagy, megpróbálhatod 1 nap alatt is (persze csak ha jut rád kísérő). Gábornak sikerült elcsípni vmi jóindulatú pillanatot, úgyhogy egy reggeli f8-as, 1500 m körüli indulással persze fel is tűzött a csúcsra. 4 óra alatt felért, ennél is hamarabb vissza le, és még a növényzetet meg tájat is tudta közben csodálni+fotózni.. Először dzsumbuj erdőben haladtak (innen lásd pl a virágos fotómappában a nagy kancsókákat, meg az állatosból a 40 cm hosszú, piros óriáspiócát..), a 3000 m-es erdőhatár fölött minibozóton át, aztán az egész napos esőtől csúszós, meredek sziklán vezetett az út.

Gergővel ennél szelídebb közös sétákra kísértük el Gábort, de mi is csodáltuk a hihetetlenül magas fákat, támpillérekkel, x-féle kiegészítő gyökérrel, a kacskaringózó indákat, a sokféle pálmát, botanikus kerti izgalmas virágokat, az átlépendő gyökereket (ez Gergő számára az erdei kirándulások egyik nagy vonzereje)… És több körben is a pocsolyákba való kődobálásról szóltak fél napok, Gergő hatalmas örömére :).

A hegyi feltöltődés és másodszori Mamutik-szigeti fürdőzés után újra továbbálltunk, úti cél Brunei. Ezúttal hajóval, ugyanis ezen a buja esőerdős vidéken nem valami kiterjedt az úthálózat, lassabb lett volna valahol végigzötyögni busszal (és közben összesen 7-szer határátkelni… a különböző maláj tartományokból ki és be egymás után, meg Brunei is 2 kis ficakból áll.. és elég lassú procedúra, gyakran ujjlenyomatostul, meg bevándorlási papírokat minden belépésnél újra kitölteni arról, hogy az unokatestvéred közül kinek mi a foglalkozása.. kis túlzással.) Így viszont Kota Kinabaluból hajó Labuan-szigetre (átszállópont a parttól nem messze), majd onnan másik hajó Brunei partjaira.

Esős délelőttön, nagy hullámokon dobálódzó viszonylag kisebb hajó gyomrában nekem komolyan koncentrálnom kellett, h el ne borítson vmi tengeribetegségféle, de szerencsére a fiúk jól tűrték, meg aztán én is megúsztam.

Tovább Borneóra!

Melakából továbbálltunk, hogy Borneóra utazzunk. (Ez egy nagy sziget, aminek a nagyobbik része Indonéziához tartozik, de egy kisebb, északkeleti részében 2 megye Malajziához, illetve a 2 megye határán egy egész kicsi rész pedig Brunei, ami egy külön ország.)

Előre megvettük a repülőjegyet, nagyon kedvező áron. A félszigeti Malajzia déli csücskéből, Szingapúr előtti utsó városból, Johor Bahru-ból indult a gép. Mivel még sok A és B város (meg C és D, és még sorolhatnám) közti utazás fog szóba kerülni a nyaralásmese során, nem ecseteljük mindent részletesen. De erről a konkrétról azért elmondom, hogy hosszadalmassága ellenére is *5-ösen tűrte Gergő: Melakából JB-ig a buszon szinte végig aludt du., majd saját szórakoztatására karattyolt, utána a reptéren (ahol kiderült, h 1 órával későbbre tették a járatot, tehát rrrrrengeteg időnk volt) sétált, szaladgált, meg a táskás kocsit is megunhatatlanul tologatta, majd a késő estébe nyúló repülőúton a repülős magazint olvasta vagy egy óra hosszat! (ne kérdezzétek, hogyan találta meg a parfümreklámok meg térképek meg írások közt az egy-két érdekesebb képet, amihez annyiszor érdemes volt visszalapozni..) Pedig persze többféle játéklehetőség ott várt a tarisznyánkban, nem lett volna rászorulva.

Borneón a keletebbi megyébe, Sabah-ba, annak is a központjába, Kota Kinabaluba érkeztünk. Már előre foglaltunk szállást (hogy így ki is jöjjenek elénk a reptérre), úgyhogy elég rövid és zökkenőmentes út vezetett az alvásig. A következő napokban:

• hamar kiderítettük, hogy a város elég unalmas, ronda betondzsungel, és csak kiindulópontnak érdemes használni, ahogy az útikönyvünk is mondta

• kipróbáltunk egy városszéli, kicsit puttó tengerpartot. A felnőttek szerint azért fürdeni jó volt, Gergő viszont egyáltalán nem emlékezett rá, mennyire vízimádó volt tavaly, és még szandálban sem volt hajlandó a partra lépni, nemhogy mezítláb pancsolni. Néztünk kárpótlásul a sok fel-leszálló repülőt (mellettünk volt a reptér). De azért reménykedtünk, hogy később újra bele fog jönni. Közben kiderült, hogy mire Anna felöltözik, tényleg lemegy a nap – mert bár Anna tényleg kicsit lassú tud lenni, a nap itt Egyenlítő-közelben annál gyorsabban megy le, és tök hamar be is sötétedik (most épp Anna az írnok…). Tengerparti étteremmel is próbát tettünk, ahol ugyan meglepődtünk a magas árakon, de csúcsfinom garnélarákot ettünk. Ez az a tengeri herkentyű, amit már Anna is tényleg szeret!

• két körben (először csak Gábor, majd pár nap múlva, a Kinabalu NP után mindannyian) átruccantunk pár órára motorcsónakkal egy közeli icipici Mamutik-szigetre. Mesebelien fehér homokon, pálmafák árnyékában, nyugiban, lassan mélyülő tiszta vízben lubickoltunk – és Gergő is máris újra ráérzett az ízére! Úgyhogy csobbantunk, sznorkelezve (búvárszemüveg + pipa + mentőmellény J) csodáltunk a korall közti halakat, tengeri sünöket, lebegő akármiket – kis bátorításra még Anna is! -, homokvárat építettünk, homokba rajzoltunk, hűsöltünk a bőséges árnyékban, kagylót gyűjtöttünk – szóval a tengerparti idillnek semmilyen kelléke nem hiányzott.

Aztán felszedtük a sátorfánkat, és kisbusszal felzötyögtünk a … (lásd a következő részben! :) )

FOTÓÓÓK itt:

Itt csak 1-1 képet csatolunk illusztrációként, de a következő helyen találtok egy bővebb válogatást az egész út során készült képekből. (Érdekesebbnek és emészthetőbbnek gondoltuk időrendi sorrend helyett tematikusan csoportosítani.)

https://picasaweb.google.com/113778774269144059110

Jó nézegetééést! (majd később is küldöm párszor a linket, h mindenképp megtaláljátok)

Melaka

Ket nap utan tovabbutaztunk Melakaba, Kuala Lumpurtol (KL) delre. Tengerparti kisvaros, atszeli egy kisebb folyo, ami a tengerbe torkollik. Kereskedelmileg/strategialiag fontos hely volt mindig is, mivel az europai orszagokat a kelettel osszekoto (hajos) kereskedelmi utvonal "kozepen" van. Ennek megfeleloen atesett portugal uralmon (16. sz.), holland uralmon (17-18. sz.), brit uralmon is (19. sz., talan 20. elso fele is), ezt a tortenelmet mindenfele epuletek tukrozik.

(Erdekes mozzanat, hogy mig a portugalok ugy gyarmatositottak, hogy a helyi vallasok templomait leromboltak, hogy csak kereszteny maradjon addig a hollandok mas taktikat alkalmaztak, es tamogattak a helyiek vallasainak megfelelo templomok epiteset.)

Egy 200 m-es utcaszakasz roviden: kinai szentely, mecsetbol kiabalo muezzin, taoista templom, buddhista templom, a kovetkezo sarkon meg tamil (deli-indiai nep) keresztenyek gitaroznak a sajatjukban... Vasarnap delelott el is mentunk a tamil-angol ketnyelvu metodista istentiszteletre amugy. Nagyon baratsagosan fogadtak.

Es izelitoul egyik napi etkezesek: reggelire helyi banan, papaya, majd kokuszlekvaros piritos. Delelotti frissitoul frissen kibontott (fiatal) kokusz leve (ami meg atlatszo). Delben omlett, piritos, dinnye. Vacsorara kinai kacsas rizs, kagylo, tavaszi tekercs. Szoval nem rossz. :) Es a "street food" (utcan kaphato kaja, vagy helyiek tomegei altal latogatott egyszeru beulos hely) meg a piaci gyumolcs meglepoen olcso.

(a kokuszlekvar malajul "kaya", es tenyleg nagyon finom kaja. :) )

Kuala Lumpur

Tehat Malajzia. Igen, Egyenlito kornyeke, tropus, meleg, paras, de nem is olyan veszes idojarasilag, mint amire keszultunk. Ezzel szemben NAGYON ERDEKES! :)

Ejszakai repules a fovarosba, Kuala Lumpurba. (Junius vegerol van szo - bocs, az idozites kozben lehet, h volt egyertelmu.) Mar reggel a varosba erkezve (az ut amugy palmaultetveny mellett vezetett) izgalmas illat- es latvanykavalkad tukrozi a sokszinuseget: a malajok mellett kinaiak es indiaiak is sokan elnek itt, ennek megfeleloen valtjak egymast mecsetek es buddhista, taoista, hindu, kereszteny templomok; es persze minden nepnek kijar az izlesenek megfelelo etkezde minden mennyisegben.

Roviden arrol, hogy miket lattunk...

Modern nemzeti mecsetet, amit a fuggetlenedesuk ( kb 1957) utan epitettek. (A tortenelmuk soran sokfele gyarmatosito vendeg kovette egymast itt, portugalok, hollandok, angolok, japanok.. Ennek is talalkozunk nyomaival, lasd kesobb.)

Gyonyoru lepkeparkot, ami egy nagy, haloval befedett szabadteri terulet, ahol mindenfele oriasi tropusi lepke szabadon repkedhet. A kirakott ananaszokra meg bananokra (etetes), illetve tarka tropusi novenyekre leszalltak, akkor kozelebbrol is lehetett nezegetni. Emellett akvariumokban mindenfele extra teknosok (pl. hosszunyaku, meg krokodilszeruencakkozott hatu), halak, bekak uszkaltak, meg hatalmas bogargyujtemenyeket is kiallitottak (nemcsak a gyujtemeny volt nagy, de maguk a bogarak is extrak!)

Lake Gardens parkot, ahol mar az is ujdonsag volt szamunkra, hogy (hetkoznap, nap kozben) az aktualis kerteszeken, takaritokon kivul alig lattunk embert (ez Szoulban nem fordulhatna elo). De nem ez volt az egyetlen vonzereje persze, hanem szep tavak, osvenyek, hatalmas fak, es majomcsapatok - akik mokusokhoz hasonlo termeszetesseggel maszkaltak szabadon a fakon, foldon, csintalan modon kikurkasztak a kukakbol a maradekot es megettek. Meg fedeles poharakat is konnyeden kinyitottak, hogy a tartalmat megigyak. Mondanom sem kell, banant seccperc (pillanat alatt) megpucoltak es bepusziltak.

Az iszlam muveszeti muzeumba is bementunk, ahol pl a legnagyobb/legfontosabb mecsetek makettjait lehetett tanulmanyozni es osszehasonlitani, csodaszepek voltak, es kicsiben is nagyon impozansak - a mekkai pl, ha jo lemlekszem, 1 millio hivot/zarandokot is be tud egyszerre fogadni, megdobbento a latvany fotokon, ahogy tenyleg az egymas mellett terdeplok valla szinte osszeer es vegelathatatlan sorokban kigyoznak bent..

Bukit Nanas - kis esoerdo a varos kozepen oooriasi fakkal es fureszelesre emlekezteto hangu ciripelessel.

Bemetroztunk a modern varoskozpontba is, az ikertornyokat megnezni. Az itteni World Trade Center.

A kulvarosba is kivonatoztunk egy hindu zarandokhelyre, a Batu barlangokba.

A tomegkozlekedes itt is eleg jo volt. De rengeteg hely gyalogosan is elerheto, mert osszehasonlithatatlanul kisebb varos Szoulnal (igen, most mindent ahhoz - is - viszonyitunk).

Az egyik legjobb (es nem egyszeri, hanem folyamatos) elmenyem a KOMMUNIKACIOS PARADICSOM :), mert meg a kalauz vagy metrotakarito is beszel angolul, a boltban kaphato akarmilyen termekeken is gyakran ketnyelvu a felirat, de meg ahol nem, ott is csomo mindent ki lehet sillabizalni a malaj leirasbol - pl. az utcan: Bas Stesen ( angolul bus station) a buszallomas :), es meg csomo ehhez hasonloan felismerheto szoatvetel. Ez tenyleg eg es fold Szoulhoz kepest.

Irány az Egyenlítő!

(Egy kis áttekintő a nyaralós beszámoló elejére)

Legjobb védekezés a támadás

Tavasz óta próbáltunk megbarátkozni a gondolattal, hogy a koreai nyári monszun idején jó alaposan és kitartóan fog minket öntözni a természet. Úgy tűnt, hogy vagy nagyon elszántnak kell lennünk, vagy inkább a benti programokat érdemes előnyben részesítenünk. De azért a nyár közepére ez mégsem tűnt az igazinak.

A nyári monszunt itt úgy kell elképzelni, hogy június végétől augusztus elejéig folyamatosan esik, esetleg pici szünetek előfordulhatnak. A hőmérséklet ugyan nem megy 25-30 fok fölé ilyenkor még, de a páratartalom végig 100% közelében van, ami nagyon izzasztó. Augusztusban aztán kevesebb az eső (reméljük) és többet süt a nap. Melegebb lesz, de a magas páratartalom marad, úgyhogy ez a szauna második felvonása (de ez most még hátra van, egyelőre épp zuhog kint).

Felmerült az az ötlet is, hogy esetleg hazalátogatunk (az itteni népes amerikai-kanadai garnitúra a nyári 2-3 hónapot szigorúan otthon tölti). De egyrészt a repülőjegy árak nagyon horrorak voltak, másrészt azért motoszkált bennünk a kíváncsiság, hogy ha már itt vagyunk ebben az évben, akkor talán mégiscsak errefelé nézzünk körül. Ki tudja mikor lesz rá legközelebb lehetőség.

Végül aztán úgy fogtunk ki a monszunon, hogy mögé kerültünk. Két nappal az érkezése előtt elrepültünk az egyenlítőhöz, egész pontosan Kuala Lumpurba. Az egyenlítőnél ugyan az egész év meleg és párás, de legalább tervezhetően J A következő egy hónapot Malajziában töltöttük hátizsákos turisztként. (pár napot átruccantunk két kis szomszéd országba is, a Brunei Szultánságba és Szingapúrba is). A kalandban mellénk szegődtek az alacsony DK-Ázsiai repülőjegy és egyéb árak, így az egy hónap költségét repjegyestül, védőoltásostul, ottlevésestül sikerült alacsonyabban tartani, mint haza csak a jegy lett volna.

Malajziáról és az utunkról dióhéjban

Malajzia két nagyobb részből áll. Egyik része az ázsiai kontinens délnyugati csücske, a Maláj-félsziget, majd egy nagyobb foghíj után az ország Borneó szigetének északi részén folytatódik. Éghajlata egyenlítői, ez azt jelenti, hogy a hőmérséklet szinte minden nap eléri a 30 fokot, de 35 fölé szinte sose megy. Persze magas a páratartalom, és bármikor eshet, de a “nyár” egy picit szárazabb. (Visszatérve Koreába az uszodába, egyöntetűen azt állapítottuk meg, hogy a július sokkal élhetőbb volt számunkra ott délen).



Egy kis történelem: a DK-Ázsai szigetvilág már régóta a népek országútja. Indiaiak és kínaiak már több, mint ezer éve élnek itt nagy számban, az iszlám vallás a 15.század környékén terjedt el. A lakosság legnagyobb részét adó malájok és persze számos törzs mellett sok még az indonéz, filippínó. Vannak európaiak is, részben a gyarmati időkből. Az egyes népek elég markánsan őrzik a kultúrájukat, de azért van némi keveredés is. Mindez talán a templomok forgatagában látszik az egyik legjobban: pár száz méteren belül hangos müezzin, torokfacsaró-füstös kínai taoista templom, tamtamozós hindu, egy-két keresztény (katolikus, protestáns, anglikán, örmény, tamil stb.) a pálmafák árnyékában, buddhista (kínai, indiai, thai, burmai). A városképhez hozzátartoznak még a magas, turbános, pödrött bajszú szikhek is. Mindenkinek megvan a maga vallása, de azért a több lábon állás kedvéért az ujjatlan pólós, rövidnadrágos kínai lány a hindu templomban is elfüstöl egy füstölőt, és a buggyos-száris indiai barátnője sem szégyell a szomszédba menni egy kis extra gondviselésért.

Az európai gyarmatosítók a 16. század körül jelentek meg. Először a portugálok, aztán a hollandok és az angolok. A független Malajzia 1963-ban alakult meg a korábbi brit területekből (nagyrészt a hollandokéból lett Indonézia). Úgy volt, hogy Szingapúr és Brunei is az új ország része lesz, de az előbbit pár év után kirakták, mert nem akart engedni az előjogaiból az ország többi része felé, az utóbbi meg még az utolsó pillanatban visszatáncolt, mert attól tartott, hogy a jelentős olajbevételeit elviszi majd a központi kormányzat. Brunei egyébként végül csak 1984-ben lett független ország.

Szingapúrról talán többet hallani otthon. Pici mintaország egy egyenlítő menti szigeten, 700 négyzetkilométeren 5 millió ember. Maga a tökéletesség, ha valaki a metropoliszokat szereti.
A Brunei Szultánság egész más. Ugyan tele vannak olajjal, mégsem úgy néz ki, mint egy arab olajsejkség. Álmos, nyugodt kis ország a pálmafák alatt, inkább szerény kényelem, mint fényűzés. Tömeg sehol, 400 ezer ember a szűk 5000 négyzetkilométeren, ez utóbbinál a szultánnak nagyobb területei (főleg legelői) vannak Ausztráliában!

Utunk során a Maláj-félszigeten és Borneón is jó pár helyet végiglátogattunk. Borneóra repültünk, oda máshogy nem is lehet országon belül eljutni, egyébként buszoztunk és hajóztunk. Részben a Gergő, részben a magunk kedvéért úgy alakítottuk ki az útvonalat, hogy egy helyen legalább 3 éjszakát töltsünk (persze voltak átutazó pontok is). Amikor már nagyon melegünk volt, összesen két hegyvidéki állomást is beiktattunk, így volt, hogy még fáztunk is.

A túra legmagasabb pontja a Kinabalu-hegy csúcsa volt Borneón (4095m), legalacsonyabb -2m (kitalálja valaki, hogy ez hol lehetett?). Magát az egyenlítőt ugyan nem léptük át, de igencsak megközelítettük (1. szélességi fok, azaz bő 100 km-re). Kivételesen tiszta éjszakákon egyszerre látszott az égen a Dél keresztje és a Göncölszekér!

Port keveset láttunk, gőzölgő-burjánzó növényzetet és hangos állatvilágot viszont szerencsére igen.

Részletek hamarosan következnek.

Fotóalbum itt.