A város 200 ezres körüli lakosságával Koreában inkább csak falunak számít, és a nagy alapterülete miatt tényleg zöld és egészen természet közeli benyomást keltett. Voltak emeletes házak, de a megszokott panelrengetegek sehol. Ez a pangás azonban nem volt mindig így. Bő ezer évvel ezelőtt itt nyüzsgő, milliós metropolisz terült el. Hogy is van ez?
Egy kis kitérő: a koreaiak nagyon büszkék arra, hogy etnikailag teljesen homogén nép, az idők során nem keveredtek más népekkel (még ha időnként szenvedtek is a kínai-japán darálóban, de valóban, a félszigeten való elhelyezkedés megakadályozta, hogy a közép-európaihoz hasonló „népek országútja olvasztótégely” alakuljon ki). Ez persze a legújabb időkben kicsit máshogy alakul, kisebb részt az itt letelepedő külföldi munkavállalók miatt, nagyobbrészt pedig a vidéki, földművelő régiókban dívó „feleségimport” következtében. Sok más országhoz hasonlóan, Koreában hangsúlyosan igaz, hogy a vidéki fiatalok a nagyvárosokba mennek szerencsét próbálni (a 48 milliós lakosság 90%-a lakótelep jellegű helyen él), a vidék meg elnéptelenedik. Ez azt jelenti, hogy a földművesek egyre kevésbé találnak maguknak helyben bármilyen feleséget, így jelentős részük vietnami, filippínó stb. importtal kénytelen beérni. Ez az iparág annyira virágzik, hogy bizonyos régiókban a házasságkötések jelentős része már „nemzetközi”. De ez egy másik történet.
Az etnikailag homogén lakosság azonban nem jelenti azt, hogy az ország mindig egységes volt. A régi időkben több különböző királyság küzdött egy-egy kisebb nagyobb terület feletti uralomért. Az egyik legsikeresebb közülük a Shilla-királyság volt, fénykoruk idején (kb i.sz. 600 és 900 között) az egész félsziget nagy részét uralták.
Egykori fővárosuk (Gyeongju) a mainál is kiterjedtebb volt, ezt jól jelzi a számtalan halomsír, Buddha-szobor, pagoda, mindenféle faragvány, amelyek ipari mennyiségben bukkannak elő a városban, a környékbeli hegyeken és rizsföldeken. A helyiek előszeretettel nevezik városukat „falak nélküli múzeumnak”.
A belföldi közlekedés jól szervezett és nem is drága, az egyetlen nehézséget a Szöulból való kijutás, illetve a városon belüli kiindulási helyre való eljutás jelenti. Gyeongju-ba busszal mentünk, ráadásul nem is akármilyennel: a koreai turisztikai hivatal néhány városba ingyen buszt biztosít, kizárólag külföldieknek. Jó előre be kell jelentkezni, illetve némi szerencse is kell a sorsoláson, de elsőre összejött. Ráadásul valami deluxe busz lehetett, összesen 28 ülés volt benne (emlékeztetőül, a kínai nagy falas városi buszon ugyanakkora alapterületen 63 volt…).
Ugyan a busz nem a városközpontba, hanem a luxushoteles tó partjára érkezett, de könnyen visszajutottunk a városba. Lecuccoltunk a szálláshelyre, kerítettünk egy biciklikölcsönzőt és kivettünk egy tandemet estig.
A földeken éppen a rizspalántázás ideje volt. A medencékben ilyenkor iszapbirkóznak a traktorok, előkészítik a területet. Ez itt nem olyan, mint amit a DK-ázsai lámpaernyő-kalapos földművesektől látunk a képeken, akik térdig állva a vízben egyesével dugdossák a palántákat. Itt a palántás rekeszeket betárazzák egy speciális traktorba, ami végigmegy és secperc teledugdossa az egész táblát. A hétvégén annyi ilyet láttunk, hogy most már Gergő nemcsak a tányérjában ismeri meg a rizst, hanem a busz ablakából kifele is azt kiabálta, hogy „zi”.
A környéken az elmúlt több mint ezer év alatt számtalan halomsírt is kialakítottak, a halom nagysága az elhunyt által betöltött pozícióval arányos.
A következő napon először egy nagy buddhista templomot látogattunk meg a környéken. Innen aztán ebéd után gyalog folytattuk az utunkat a hegyekbe, ahol egy sziklába faragott, a távoli tengert szemlélő nagy Buddha-szobrot terveztünk felkeresni. Ezen a napon többször is előfordult, hogy akitől pontosabb útbaigazítást kértünk kézzel-lábbal, az közölte, hogy gyalog nem lehet odamenni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az adott hely gyalogosan egy óránál kicsit messzebb volt. Végül is kirándulni jöttünk a gyönyörű tavaszi időben.
A sziklabuddha után még kisebb ösvényeken haladtunk tovább. Na jó, eddig nagy ösvényen jöttünk. Az első kisebb úton kb. tizede lett a (gyalogos-)forgalom az addiginak, egy még kisebbre rátérve aztán teljesen magunk maradtunk. Egy kicsit kalandos, de nagyon szép útvonalon jutottunk le egy kis faluba, majd egy eldugott templom után egy kisebb országútra értünk ki. Nagy mázlink volt, lestoppoltunk egy távolsági buszt, ami levitt a tengerig. (Írtam már, hogy a szöuli chip-kártya eddig minden vidéki buszon is működött? Egy 40 km-es út is egy e-vonaljegy, ami nem üti meg otthoni bkv-s jegy árát, pedig amúgy Korea nem annyira olcsó ország).
A tengerparton egy kis halászfalunál szálltunk le, hogy a naplementéig hátra levő egy-két órában még sétáljunk egyet. Bejártuk a kikötőt, néhány hajót már az esti bevetésre készítették fel, de egy épp akkor érkezett, és nagyban folyt a zsákmány válogatása/osztályozása. Néhány vendéglős ki is használta a lehetőséget, a frissen fogott zsákmány egy része rögtön az ő kisteherautóik tartályaiba vándorolt.
Miután a látvány a mi érdeklődésünket is felkeltette, az egyik vendéglőben mi is szerencsét próbáltunk. Az étlap kint úszott a bejárat előtti tartályokban. Pontosabban mégsem teljesen, mert egy-egy főételhez 6-8 féle „mellékétel” tartozott, így kaptunk még pár fajta főtt és szárított halat, csigát, garnélát, moszatot, mogyorót stb. Én a franciadrazsé nagyságú csigákkal az elején megszenvedtem, de a szomszéd asztalnál az öreg nénik meg az unokák olyan virtussal szürcsölgették, hogy ez végül adott egy kis lendületet. Itt a legtöbb helyen olyan a rendszer, hogy a főételért kell fizetni, a többi automatikus tartozék, ha valami elfogy, abból hoznak újat. Néha eszembe jutnak az otthoni vendéglők, ahol a köret+saláta+szalvéta együtt sokszor többe kerül, mint a főétel, és a konyhán visszarakják, ha véletlenül két karika uborkával több megy a tányérba a normánál, hogy aztán a pincér udvariasan megkérdezhesse a kedves vendégtől, hogy hozhat-e még egyet... Ja és itt nem ismerik a borravaló fogalmát sem, de ez biztosan azért van így, mert nem egy kifejezetten borivó nép.
Az utolsó napon még egy jót sétáltunk a város körül, élveztük a virágokat (no meg a turistáknak kialakított fotópontokat, ahol a népszerű filmsztárok képével lehet fotózkodni). Hazafelé újabb kényelmes és maratoni buszút, a szöuli vasárnap esti visszaözönlő forgalmon is sikeresen átküzdöttük magunkat.
nem derül ki számomra a posztból, hogy tisztában vagytok-e a rendkivül jelentős ténnyel: konkrétan a shilla-királyságról ha minden igaz konkrétan ez a sorozat, aminek a plakátja előtt csili pózol épp most ment vagy még megy is tán itthon a tévében. nyugi, mi nem, de a felmenőim teljesen rá vannak kattanva, a nagymamám név szerint szólitja a szereplőket meg minden. vicces váratlan összevillanás a ti aktuális ott-otok meg a mi itt-ünk között. (ha birtokotokban volt ez a rendkivüli információ, mondjuk épp ezért áll csili ott, ahol, akkor elnézést :).
VálaszTörlésjaés különben izgalom és érdeklődés, a virágok gyönyörűek, hihetetlen hogy ekkora érintetlen(nek tűnő) területek vannak ebben a (gyakorlatilag) szardiniás dobozban (és hogy ti mindet megtaláljátok és bejárjátok :), szuper, szuper.
VálaszTörlésnahát, nem is tudtuk, hogy ilyen emblematikus helyen járunk!! :)
VálaszTörlés(egyébként országszerte több helyen láttunk már hasonlóan filmezési helyszínt reklámozó plakátokat, az itteniek mindennel nagyon szeretnek fotózkodni, és feltétlenül v-t kell mutatni hozzá az ujjaddal közben :)
igen, meglepően szép természeti helyeket lehet találni, igazából "csak" a városok szardíniás dobozok. (ott aztán persze se vége, se hossza a toronyházaknak.)