A repülés és az érkezés a tervek szerint történt, bár elég élesen kirajzolódott a két ország között a különbség. Na nem csak a fogkrémreklám (koreai) és a szélrózsa minden irányába álló (kínai) fogsorokra gondolok, hanem az utasok kiszolgálására is. Vicces volt elnézni, ahogy a kínai stewardessek kicsit eszegettek mielőtt az utasoknak hoztak volna enni, ill. ahogy a reptéren a sorban kígyózó utasok láttán kezdtek el unottan előszivárogni az útlevélkezelők. Az már inkább idegesítő volt, hogy a rajtuk való átjutás sem volt éppen zökkenőmentes. De le is kell szögezni gyorsan, hogy ezzel szerencsére a végére is értünk az egész út negatív benyomásainak.
A városba nagyon könnyen bejutottunk, az olimpiai láz ide is kihozta a metrót (és még megépített vagy 8-10 vonalat a meglevők mellé – mindezt pár év alatt). Még a felszíni szakaszon rögtön szembe tűnt, hogy itt már igazi tavasz van (szemben a koreai éppenhogy zöldülgetünkkel). Két átszállás után pikk-pakk bent voltunk a központban, ahol a szállásunk is volt.
Rövid becuccolás után Gergő egy kicsit favonatozott, de úgy látszott rajta, hogy belefér még egy kis felfedező császkálás is. A Tiltott Város falai mellett hamar kiértünk a Tienanmen térre (a helyi Vörös tér, a teljes területe még ennél is nagyobb, de néhány épület és jópár kerítés kicsit tagolja). Koreában is erős a katonai jelenlét, de ott a szomszédoktól félnek, itt meg inkább saját maguktól, de az is lehet, hogy a rengeteg díszmaós tányérsapkás inkább csak a nemzeti büszkeséget volt hivatott erősíteni. A helyi és nemzetközi turisták fényképtüzét is nyugodtan viselték, bár asszem alaposan megváltozott volna a helyzet (és a kiskatonák mellett tapasztaltabb honvédők is gyorsan megjelentek volna), ha pl. egy Free Tibet táblával állunk oda melléjük. Az nagyon látszott, hogy bármiféle demonstrációcskára árgus szemekkel figyelnek, mindenki készenlétben.
Az örök Mao elvtárs lefényképezése után már indultunk is a túloldalra megnézni a naplementei katonai zászlólevonást. Gergő kínai sztár karrierje itt kezdődött, a várakozók gyorsan kiszúrták a kis vöröskét és mindenki vele akart fényképezkedni. Mindennek még pozitív üzleti vonatkozásai is voltak, mert sokkal több édességet kapott, mint amit (szerintünk) meg tudott volna enni, így a felnőttek is jól jártak. A zászlólevonás amúgy is meghatározó élmény maradt Gergőnek, a következő napokban végig árgus szemekkel figyelte a zászlókat (mivel minden helyi turistacsoportot kalauzoló idegenvezetőnek is volt egy a kezében, elég sokat látott), majd eljátszotta, hogyan húzták le az elsőt a bácsik. A zászlólevonás után a rendfenntartók gyorsan kitessékelték a népeket a térről, éjszaka nincs járkálás, nézegetés.
Másnap reggel újra a téren kezdtünk, hogy Maót meglátogathassuk a mauzóleumában, ahol Leninhez hasonlóan őt is konzerválták. A kordonok között kígyózó sort nem volt nehéz megtalálni, annál inkább a végét. A rendfenntartók nagyon kitettek magukért, 10 méterenként egy hangszórós ember nyomkodta befelé az embereket a sorba. Szerencsére a benti kollegák is hatékonyan hajtották kifelé a már bejutottakat, így a sor a látszat ellenére haladt. Gergő nagyon hősiesen viselte a másfél órát. A sor legvégén még átestünk egy újabb biztonsági ellenőrzésen (a Tienanmen térre már a belépéskor is van ellenőrzés). Ezután lehetett Maónak virágot venni (úgy látszik, hogy a fehér szekfű volt a kedvence, mert csak azt árulták). Az épületben a szobra előtt lehetett letenni a virágot, majd a főteremben kiterelés közben egy gyors pillantást vethettünk a 
magára a vezérre is, aki akár Madame Tussauds viaszfigurája is lehetett volna.
A fáradalmakat kipihenni leültünk egy közeli parkban. Gergő nagyon élvezte a szabadságot, vidáman járkált ide-oda, néha jött oda hozzánk egy-egy újabb falatért. Ezután a TIltott Város következett (a korábbi császári palota, ahova az akkori időben csak hívásra lehetett belépni). Rengeteg kisebb-nagyobb épület, az egész egy nagy labirintus, a szokásos kínai elnevezésekkel (mennyei béke csarnok, tökéletes harmónia terem, stb.)
A sok kultúrprogram után a délután nagy részét a közeli parkokban töltöttük, ahol mindenféle díszes pavilonból nézegethettünk le a palotára, illetve sétálgattunk a szépen kialakított tavak partján.
Közben jókat szórakoztunk a kínai pelenkázási szokásokon, bár a képen látható megoldással én biztos nem merném Gergőt a nyakamba venni.
Késő délután pihenésként beültünk egy taxiba, és adélutáni dugóban kellemesen kipih
entük magunkat. A 45 perces utazás itthoni szemmel nem volt horror, a 700 Ft-ot épphogy meghaladta. Úgy látszik, ezt a helyiek is hasonlóan gondolják, mert kb. a harmincadik taxit sikerült csak leinteni, mert a többiben ültek. Elgondolkodtató
üzleti modell lenne otthonra is a városban: ha mondjuk harmadáron lehetne utazni, folyamatosan lenne fuvarjuk az otthoni taxisoknak is és nem kéne egész nap az út szélén hosszú sorokban lesni a kuncsaftokat. Vagy pont ez a lényeg, hogy néhány fuvarból kijöjjön a napi bevétel? Talán autentikusabb alternatívának tűnt volna a riksázás, amire lett is volna bőven jelentkező a kínálati oldalon. Ugyanakkor efelett már kissé eljárt az idő, olyan, mintha a VÁci utcában ajánlgatnák magukat a kocsisok, hogy (a helyiek lesajnáló tekintetével mit sem törődő) német és amerikai turistákat az étteremből a hoteljükig szállítsák. Na jó, a hasonlít azért sántít kicsit, mert áruszállításra azért még intenzíven használják itt őket mindenféle triciklikkel együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése