Kiruccanás a Jeju-szigetre

Próbálom viszonylag tömören összeszedni a mesélnivalókat – hihetetlenül élménydús napokat töltöttünk a Jeju-szigeten!

Jeju a koreaiak számára (de az országba látogatóknak is) nagyon népszerű nyaralóhely, a félsziget déli csücskétől délre fekszik. Szubtrópusi klíma, intenzív zöld burjánzás, pálmafák, citrusfa-ültetvények (főleg egy narancs-grépfrút átmenetből láttunk sokat – illetve persze kóstoltunk is :) ), sziklás és homokos tengerpartok, vulkanikus tevékenység különféle érdekes nyomai, kikötők, parkok… Csak kulcsszavakban. :)

A sziget északi oldalán levő nagyobb város (Jeju-si) melletti reptérre érkeztünk, de előre kinyomoztuk, hogy innen érdemes a déli oldalra átbuszozni, ahol a part is szebb, a kisváros (Seogwipo) sem city-jellegű, és ahonnan sok látnivaló könnyebben megközelíthető.

Néhány üdülő komplex érintése után oda is értünk Seogwipo-ba, és a buszból kiszállva máris megcsapott a tenger és finom virágok illatának finom keveréke. Szuper szállást sikerült előre foglalni, egy hostel 5. emeletén a partra/kikötőre néző szobát kaptunk, volt mellesleg tökjó tetőterasz, meg a fszt-en közösségi konyha is, ahol reggelizhettünk meg elemózsiát készíthettünk. (kis kitérő: Az emeletek koreai számozása kicsit bonyolult, földszintet nem neveznek külön, az már rögtön az első emelet, és negyedik emelet gyakran nincs, vagy az annak megfelelő szinten ugrik egyet a helyiségek számozása, mert a 4-es vhogyan a halálhoz kapcsolódik, ezért szerencsétlennek számít minden négyessel kezdődő szám..)

Gyalog hamar elérhető távolságban is szépeket találtunk:

1. a Cheonjiyeon-vízesést, ahova esti kivilágítás közepette rögtön első nap kisétáltunk. Ez egy patak torkolatában van, de nem közvetlenül a tengerbe ömlés előtt, hanem kicsit beljebb, úgyhogy a vízesés és a kikötő között szép parkban mehettünk oda, egy keskeny, mély völgyben, különleges fákkal, a sziklafalon mindenféle zöld burjánzással.. (igen, most nem a kertész szakember a szerző :) )

2. a Jeongbong-vízesést, ami közvetlenül a tengerparton van, magasról zubog le hangosan a víz (az esősebb időszak után vszleg még nagyobb hozammal..), gyönyörű. És tökjó sziklákon lehet közben mászkálni, meg azokra leülve kavicsokat dobálni a vízbe, meg tengert és távolabbi kis szigeteket bámulni…

3. egy kisebb, erdős szigetet, körben sétaúttal, ahol mindannyiunk örömére lehetett kavicsot szedni és dobálni, gyökereket átlépni (ez egy nagy vonzerő mostanában Gergő az erdei séták során), fahídon és lépcsőn menni, sziklákon sétálni (mé szésza tő! = még sétáljunk a köveken)

4. az Odolgae-rock-ot, ami egy különálló szikla egy keskeny, hosszú, kanyargó öböl tenger felőli oldalán. Arról a hozzáfűződő legendáról nevezetes, hogy amikor mongol hadak közelítettek hódító tervekkel, ezt a hosszúkás, tetején bokros sziklát „felöltöztették” katonának, amitől az ellenség annyira megijedt, hogy mindannyian öngyilkosok lettek (??).

Kicsit távolabb egy nagy, újabb buddhista templomot, kolostort is körbe-/bejártunk (Yakcheonsa). Számomra szokatlan módon nagyobb volt a belmagassága, két emeletre(„karzat”) is felmehettünk, így még többfelől láttuk a nagy Buddha-szobrokat, oszlopokon tekergő kőkígyókat, rizs-áldozat-kupacokat, lent imázó és doboló szerzeteseket, híveket. Szép nagy park vette körül, kisebb másik épületekkel, ültetvényekkel, tavacskával stb., és olyan kitartóan barangoltunk benne, hogy egy szerzetes meghívott az ebédjükre is. :)

Maga a Jeju-sziget vulkanikus tevékenység következtében jött létre, ennek számtalan nyoma megtalálható.

A leglátványosabb a Hallasan, egy közel 2000 m magas vulkán a sziget közepén). Ide többféle kiépített túraútvonal vezet fel, a hegy magassága miatt komolyabb műfaj holmi kis sétánál, és ennek teljesítését is meghatározott feltételek mellett engedélyezi a NP. Mivel az időjárás nagyon hirtelen tud változni, és délután gyakran beborul vagy vihar jön, ezért korán kell indulni felfelé, majd a csúcsot (vagyis az útvonal felső részét, ami már majdnem a csúcs és a kráter szélén csodás a kilátás) is legkésőbb f3-kor el kell hagyni. Gábor fel is ment az egyik nap, különleges túra volt.

A tengerpartot is többfelé bazaltorgonák szabdalták, sok egymás melletti , hatszög alapú, magas oszlopokkal vagy ennek variációival. (eszünkbe jutott róla a Hegyestű a Balaton-felvidéken, és a Csepregi-szülők írországi kirándulása is..)

Talán a legérdekesebbek a láva alagutak voltak, legalábbis ilyet még sosem láttunk. Ezek a képződmények úgy jönnek létre, hogy a vulkán kitörése után egy-egy lávafolyam kívülről már kezd megszilárdulni, de a „cső” belsejében még folyik tovább, a csövet nem teljesen kitöltve, egyre sekélyebb folyam formájában. A láva változó szintje vonalakat hagy az alagút falán (hasonlóan ahhoz, mint amikor pl. kitöltesz egy pohár tejet, elfelejtkezel róla, és csak később iszol bele, és fehér csík marad a pohár falán). Amikor sok folyik benne, néha felolvasztja belülről az alagút felső részét, és az is kicsit csöpög (cseppkő-szerűségeket hagyva maga után), vagy nagyobb megszilárdult lávadarabok leesnek, amik vagy újra felolvadnak, vagy kül. formációkat alakítanak. Aztán persze kívülről minden benövi, és ez a föld alatt van már, de néhol beszakad, megtalálják, és az izgalmas és jól bejárható részeket biztonságossá kiépítik meg egy kis világítással kiegészítik, és hurrá, mi is bemehetünk! :) Tényleg nagyon izgalmas látvány az egész, érdekes elképzelni a születését, ilyenkor kis porszemeknek vagy hangyáknak érezzük magunkat a természeti erőkhöz képest…

Néhány lávaalagút-rész az Unesco-örökség listára is felkerült, mi a Manjanggul Lava Tube-ot néztük meg (és Gábor is észrevett spontán módon egy kisebbet a Hallasan-oldalában).

Az Ilchubong nevű vulkánkráter is az érdekes látványosságok közé tartozott (nem is voltunk egyedül rajta :), az ehhez hasonlóan sokat látogatott helyeken amúgy még azt is jelzik, az út/ösvény melyik oldalán haladj felfelé, és merre lefelé, a tömegek kezelése végett). Itt nem keletkezett tó a kráterben, mint a Hallasanon, de mindenféle zöld nőtt benne, meg csipkés volt a széle, meg messzire lehetett látni fentről, épp szerencsére kevésbé volt párás az idő. Az Ilchubong mellett egy öbölben pont láttuk néhány női buvár bemutatóját, akik a szigeten régebben szélesebb réteg által űzött mesterségből adtak ízelítőt. Hagyományosan nőké ez a szerep (mostmár főleg idősebb nőké?), akik búvárruhában, de O2-palack nélkül úsznak ki a tengerparton, néha elég mélyre is, hogy tengeri herkentyűket (nem mindet tudjuk beazonosítani, de pl nagyobb csigákat, kagylókat, polipokat, hínárt) fogjanak kézzel, hálóval, meg vmi szúró eszközzel. Itt a bemutatón lehetett utána a fogásból ebédet is rendelni, mi inkább csak néztük lenyűgözve, ahogy pucolták meg aprították a különböző kalafantyúkat.

Egy igazi homokos beach-re is elkeveredtünk, ahol gimis osztálykiránduló csoportok rohangáltak ki-be ruhástul a vízbe hatalmas visongások közepette. Fürdőruhás fürdőzőket nem láttunk, nem tudjuk, h vajon inkább külföldi szokás-e, akiknek és aminek még nincs itt a szezonja talán, nem volt még hőség, akkor épp a nap sem sütött, amikor ott jártunk. De Gábor azért begyalogolt kicsit a finoman langyos vízbe, míg mi Gergővel a homokban gyalogoltunk. (Egyébként ennek a partszakasznak a közelében sorjáznak a luxus üdülőkomplexek is.)

Azt is nagyon élveztük, amikor félreesőbb partszakaszon sétálhattunk kicsit. Ilyen helyeken lehetett csodálni a sziklákon zavartalanul szaladgáló kicsi rákféléket, meg tengerpocsolyákban kicsi halakat, tengeri sünt, kagylókat, csigákat, érintésre összezáruló rózsa alakú növényeket…

Szerencsénkre végig jó idő volt, meleg (de nem fülledt), sokszor napos, eső csak épp annyit esett az utolsó délután, hogy az esőkabátjainkat is tesztelhessük. Gergő is felavatta a sajátját, először nagyon tiltakozott ellene, pláne a benne való gyaloglás ellen, de kitűztük, hogy szokni kell legalább a hordását (jön az esős nyár…), szerencsére hamar bele is jött és kis fekete-piros denevérként rótta az egyik park ösvényeit (az eső után).

Egy szó mint száz, szuper kiruccanás volt!

hétköznapi színesek

1. Gyerekorvoshoz a "külföldi negyedbe" járunk (ami azt jelenti, hogy a város külföldi, elsősorban amerikai népessége zömében ezen a környéken lakik, ebből az következik, hogy errefelé találni legkönnyebben angolul beszélő orvost, boltot, angol antikváriumot, nemzetközi márkát - pl Teva szandál..) - egyébként nem csak Gergőt visszük oda, hanem magunk is hozzá járunk szükség esetén, fogad felnőtteket is. (A babamamás csoportból ajánlották többen ezt a konkrét orvost, és érdemes bemetróznunk hozzá a belvárosba otthonról, mert legalább tényleg tudunk vele kommunikálni.)
Már többször előfordult, hogy a játszócsoportból szerzett ismerősökkel futottunk össze doki előtt/után, akik arrafelé laknak. Múlt héten is leszólított az egyik kedves lány/nő, bár lassan vettem észre, honnan hallom, hogy Anna, Anna, mert ő autóban ült egy parkolóban, én meg gyalogoltam. Miután tisztáztuk, hogy most is a doki miatt járunk épp arra Gergővel, kérdezte, hogy és csak nem most is feltúrázunk itt a hegyre??? (A metrómegálló és a rendelő közti bő negyedórás séta dombra fel, majd le vezet, amit ő már korábban is nagyon ellenjavallt és inkább autóval el akart minket is hozni.) "Wow, good excercise." (Ugyanolyan kényelmes séta, mint otthon a Kuruclesin a közértből a házunkig.)
Majd meséltem a hétvégi gyeongju-i kirándulásról (lásd a kettővel korábbi bejegyzést). Összevont szemöldökkel kérdezte: " és olyan messze is beszélnek még angolul?" (Igen, szinte jobban, mint a szöuli átlag, mert turistákra vannak berendezkedve.) "És, és... hogyan szoktunk ilyenkor tájékozódni? Van GPS az autóban, vagy egy koreai barát kísér minket?" (Ja, nem - busszal megyünk.) "Aha.. biztos kényelmes" (válaszolja kis meggyőződéssel).
Aztán még trécseltünk nyári tervekről, ők hazalátogatnak Amerikába, mint a legtöbb amerikai/kanadai a csoportból 1-2 hónapra a nyári szünetben. Említettem, hogy mi Malajziába szeretnénk utazni a júliusi szöuli monszun elől. Hű, az az ország őt is érdekli, még nem volt ott, de a férje részt vett ott egy oktatási konferencián, és nagyon szép puccos szállodában lakott, amit az iskola fizetett, és neki is megjött a kedve hozzá. Mi is egy helyen fogunk lakni végig, ugye? - Nem, mondtam, mi pár hétig hátizsákozunk, mindenfélét meg szeretnénk nézni, nagyon színes ország, sokféle kultúra, sokféle természeti látnivaló, esőerdő, hegy, orángután, teaültetvény... - Tényleg? Hát ezekről még nem is hallott. :)
Utána arra gondoltam, hogy valóban nagy különbségek vannak mindenféle szokásaink, kedves időtöltéseink, életmódunk között, de szerencsére ennek ellenére babamamázni tökjól lehet együtt.

2. Gergővel elkezdtünk bilizni - egyelőre csak összeszokás a cél, így nem ér csalódás, sőt néha váratlan siker is előfordul. Nagyon jó szórakozás.


3. Évszaknak megfelelően rákaptunk családilag a homokozásra, Gergő is egyre ügyesebben lapátol, a vödörbe is próbál szórni, meg bottal rajzolunk a földre, meg minden, ami ide passzol.

A Kim Ir Szen-hegy alatt

Hétvégén újabb kirándulást tettünk itteni barátainkkal (Paul, Mia, Jiwon, Csimin) – pontosabban az ő jóvoltukból.

Ezúttal az északi határszélre, a demilitarizált övezet (DMZ) határához látogattunk el. Ugyan az 1950-ben kirobbant koreai háborúban Dél és Észak 1953-ban fegyverszünetet kötött, de a háború nem ért véget, a mostani határon több, mint egymillió katona néz farkasszemet egymással. Ez persze nem akadályozza meg a délieket abban, hogy egy kis katasztrófaturizmust is bonyolítsanak a környéken.

A határvonaltól két-két kilométer távolságig demilitarizált övezet (DMZ) húzódik, ezen kívül sorakoznak az első vonalak. A déli részen (gondolom a másikon is…) ezen túl még egy jó szakasz az ún. civil védelmi zóna, ami nagyrészt katonai tevékenységet takar, illetve az idilli és szennyezésmentes környezetet kihasználva rizstermesztés folyik, már ahol éppen nincsen aknamező. Ide csak külön engedéllyel lehet belépni, és az „állj, vagy lövök” az alapszabály. De még innen délre is (még a kb. 50km-re levő Szöulban is) érezhető a katonai jelenlét.

Mi a Cheorwon környéki határszakaszt látogattuk meg (kb. a félsziget közepén, K-Ny-i irányban is). A település az otthoni Komáromhoz hasonlóan két ország között oszlik meg. Valaha jelentős volt, de „várost” mégsem írhatok, mert (a déli részt) jelenleg néhány északi rom (a második világháború és a koreai háború között Északhoz tartozott ez a környék) és néhány újabb épület alkotja, leszámítva persze a város helyét átvevő rizsföldeket, aknamezőket és a burjánzó természetet és vadvilágot.

Turistaként ezen a részen egészen a DMZ szögesdrótjáig lehet menni, persze itt csak buszon és katonai kísérettel. Helyenként ki lehet venni, hol húzódik az északiak kerítése, pár őrtornyuk is látszik, de a fő katonai erő azért ügyesen rejtőzködik. A turistákon és az őket kísérgetőkön kívül a mi oldalunkon jövő-menők is úgy néznek ki és úgy ki vannak festve, mintha katonásdit játszanának. Egyébként (állítólag az északiak kezdték…) a DMZ-kerítés felújítása idején mindig egy kicsit beljebb rakják a szögesdrótokat a biztonság kedvéért, így a legtöbb helyen jóval kisebb az arcvonalak távolsága az előírt 4 km-nél.

A buszozás első állomása egy alagút volt, amit az északiak fúrtak át dél felé. A háború aktív szakasza óta több ilyen alagutat is ástak az ő oldalukról át a határ alatt, hogy adott esetben gyorsan és nagy erőkkel tudjanak meglepetésszerű támadást indítani. A négy leleplezett alagutat a 70-es és a 90-es évek között véletlenül találták meg a déliek, volt is egy kis lövöldözés. Persze ettől függetlenül az északiak először kerek perec tagadták, hogy közük lenne az alagúthoz. Miután az nem volt túl hihető, azzal álltak elő, hogy szenet akartak keresni (persze véletlenül épp a déliek alatt, egy olyan vidéken, ahol amúgy nem bányásznak szenet…hogy mindez védhetőbb legyen, az alagútban helyenként feketére festették a sziklát is, hogy szénnek tűnjön…).

Az alagútba le is lehetett menni. Európaiként jól jött a bukósisak, így csak azt vertem be a fejem helyett, amikor elfelejtettem, hogy görnyedezni kell. A magasság az északiakra van méretezve, akik még a délieknél is alacsonyabbak egy fél fejjel – az eltérő táplálkozás eredményeként. Tragikomikus volt, ahogy a kijövetel után a katonák elszedték a sisakokat, majd a militarizált övezet mélyén mehettünk a shop-ba, ahol az ital automaták kínálatán túl némi északi szuvenírt is lehetett vásárolni (választék: párféle szeszes ital + designos műanyag hajpántok). Igazi kommunista giccset sajnos nem lehetett kapni (néhány mozgalmi motívumú északi pénzt árultak még – de ez semmi volt pl. ahhoz a Pekingben vásárolt felhúzható 800 Ft-os karórához képest, amin a másodpercmutatóval egy ritmusra Mao keze integet…) Egyébként a buszon a TV-adás is hozta a formát, legalább valami mozgalmi nótákat vártam, de csak a vasárnap déli „jó ebédhez szól a nóta„ zenés táncos ugrabugra ment.

A második állomás egy nagy kilátóépület egy domb tetején, ahonnan a DMZ-n túlra, az északi területre is át lehetett látni. A látképet a Kim Ir Szen-hegy dominálta, ami az északiak elnökéről kapta a nevét. Elnöki pozíciójának betöltésében a „Nagy Vezetőt” egyébként egyáltalán nem gátolja meg az az apróság, hogy már 17 éve meghalt. Az operatív vezetés azóta a Kim család fiatalabb tagjai kezében van.

A panorámát szemlélve azon gondolkodtam, vajon az északiak hogyan élik meg, hogy amíg ők a kommunizmus védelmében a kerítés túloldalán senyvednek, a déliek (amellett, hogy ők a demokrácia védelmében senyvednek ugyanúgy a kerítés innenső oldalán) nagy kiállítóközpontokat építenek, és buszszámra hordják a turistákat? Illetve vajon ki szórakozik jobban:

1. a déliek , hogy az északiak által verítékes munkával kikapart, de lelepleződött alagutakat turistáknak mutogatják, vagy

2. az északiak, hogy ugyan négy alagútjukat megtalálták az „imperialisták bábjai”, de a többiben továbbra is szorgalmasan dolgoznak a fiúk, és talán a jövő héten már a szöuli metróban jelennek majd meg? :)

nem babra megy a játék

A harmadik megálló egy bemutatóközpont volt, ahol annyi darvat, sast, vaddisznót stb. láttunk kitömve, hogy egy átlagosa méretű nemzeti park kb. be is csukhatott volna ennyi vérveszteség után, de itt a természet legyőzhetetlen, van bőven utánpótlás, hiszen az emberek békén hagyják őket. A taposóaknák nem zavarják az őzeket és a vaddisznókat, messziről megérzik a szagát. Erre ment át az egyik vasútvonal is, ki volt még állítva egy szétbombázott rozsdahalmaz (valaha állítólag egy vonat volt).

Kifelé menet a busz még néhány északi maradvány mellett (pártház stb.) is elhaladt, amelyek a háborúban semmisültek meg..

Hazafelé az autóban, már a védelmi övezeten kívül, a bármikor az útra robbantható óriási betontorlaszok között elhaladva azon gondolkodtunk, hogy érdekes volt ezt így megnézni és aztán hazamenni, de azért más lehet ebben élni folyamatosan. Bár a fenti sorok alapján majd holnaptól jobban figyelek a metróállomásokon, hogy hirtelen nem változik-e meg az utazóközönség összetétele :)

fiatal honvédők

A Shilla királyok nyomában - Hétvége Gyeongju-ban

Már nagyon kezdünk lemaradni a beszámolókkal, igyekszünk felgöngyölíteni az eseményeket. Eddigi kimozdulásaink inkább Szöulra és környékére koncentrálódtak, most az egyik lehető legtávolabbi úti célt választottuk, az ország DK-i részén levő Gyeongju-t, Szöultól kb. 350 km-re.

A város 200 ezres körüli lakosságával Koreában inkább csak falunak számít, és a nagy alapterülete miatt tényleg zöld és egészen természet közeli benyomást keltett. Voltak emeletes házak, de a megszokott panelrengetegek sehol. Ez a pangás azonban nem volt mindig így. Bő ezer évvel ezelőtt itt nyüzsgő, milliós metropolisz terült el. Hogy is van ez?

Egy kis kitérő: a koreaiak nagyon büszkék arra, hogy etnikailag teljesen homogén nép, az idők során nem keveredtek más népekkel (még ha időnként szenvedtek is a kínai-japán darálóban, de valóban, a félszigeten való elhelyezkedés megakadályozta, hogy a közép-európaihoz hasonló „népek országútja olvasztótégely” alakuljon ki). Ez persze a legújabb időkben kicsit máshogy alakul, kisebb részt az itt letelepedő külföldi munkavállalók miatt, nagyobbrészt pedig a vidéki, földművelő régiókban dívó „feleségimport” következtében. Sok más országhoz hasonlóan, Koreában hangsúlyosan igaz, hogy a vidéki fiatalok a nagyvárosokba mennek szerencsét próbálni (a 48 milliós lakosság 90%-a lakótelep jellegű helyen él), a vidék meg elnéptelenedik. Ez azt jelenti, hogy a földművesek egyre kevésbé találnak maguknak helyben bármilyen feleséget, így jelentős részük vietnami, filippínó stb. importtal kénytelen beérni. Ez az iparág annyira virágzik, hogy bizonyos régiókban a házasságkötések jelentős része már „nemzetközi”. De ez egy másik történet.

Az etnikailag homogén lakosság azonban nem jelenti azt, hogy az ország mindig egységes volt. A régi időkben több különböző királyság küzdött egy-egy kisebb nagyobb terület feletti uralomért. Az egyik legsikeresebb közülük a Shilla-királyság volt, fénykoruk idején (kb i.sz. 600 és 900 között) az egész félsziget nagy részét uralták.

Egykori fővárosuk (Gyeongju) a mainál is kiterjedtebb volt, ezt jól jelzi a számtalan halomsír, Buddha-szobor, pagoda, mindenféle faragvány, amelyek ipari mennyiségben bukkannak elő a városban, a környékbeli hegyeken és rizsföldeken. A helyiek előszeretettel nevezik városukat „falak nélküli múzeumnak”.

A belföldi közlekedés jól szervezett és nem is drága, az egyetlen nehézséget a Szöulból való kijutás, illetve a városon belüli kiindulási helyre való eljutás jelenti. Gyeongju-ba busszal mentünk, ráadásul nem is akármilyennel: a koreai turisztikai hivatal néhány városba ingyen buszt biztosít, kizárólag külföldieknek. Jó előre be kell jelentkezni, illetve némi szerencse is kell a sorsoláson, de elsőre összejött. Ráadásul valami deluxe busz lehetett, összesen 28 ülés volt benne (emlékeztetőül, a kínai nagy falas városi buszon ugyanakkora alapterületen 63 volt…).

Ugyan a busz nem a városközpontba, hanem a luxushoteles tó partjára érkezett, de könnyen visszajutottunk a városba. Lecuccoltunk a szálláshelyre, kerítettünk egy biciklikölcsönzőt és kivettünk egy tandemet estig.

A földeken éppen a rizspalántázás ideje volt. A medencékben ilyenkor iszapbirkóznak a traktorok, előkészítik a területet. Ez itt nem olyan, mint amit a DK-ázsai lámpaernyő-kalapos földművesektől látunk a képeken, akik térdig állva a vízben egyesével dugdossák a palántákat. Itt a palántás rekeszeket betárazzák egy speciális traktorba, ami végigmegy és secperc teledugdossa az egész táblát. A hétvégén annyi ilyet láttunk, hogy most már Gergő nemcsak a tányérjában ismeri meg a rizst, hanem a busz ablakából kifele is azt kiabálta, hogy „zi”.

A környéken az elmúlt több mint ezer év alatt számtalan halomsírt is kialakítottak, a halom nagysága az elhunyt által betöltött pozícióval arányos.

A következő napon először egy nagy buddhista templomot látogattunk meg a környéken. Innen aztán ebéd után gyalog folytattuk az utunkat a hegyekbe, ahol egy sziklába faragott, a távoli tengert szemlélő nagy Buddha-szobrot terveztünk felkeresni. Ezen a napon többször is előfordult, hogy akitől pontosabb útbaigazítást kértünk kézzel-lábbal, az közölte, hogy gyalog nem lehet odamenni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az adott hely gyalogosan egy óránál kicsit messzebb volt. Végül is kirándulni jöttünk a gyönyörű tavaszi időben.

A sziklabuddha után még kisebb ösvényeken haladtunk tovább. Na jó, eddig nagy ösvényen jöttünk. Az első kisebb úton kb. tizede lett a (gyalogos-)forgalom az addiginak, egy még kisebbre rátérve aztán teljesen magunk maradtunk. Egy kicsit kalandos, de nagyon szép útvonalon jutottunk le egy kis faluba, majd egy eldugott templom után egy kisebb országútra értünk ki. Nagy mázlink volt, lestoppoltunk egy távolsági buszt, ami levitt a tengerig. (Írtam már, hogy a szöuli chip-kártya eddig minden vidéki buszon is működött? Egy 40 km-es út is egy e-vonaljegy, ami nem üti meg otthoni bkv-s jegy árát, pedig amúgy Korea nem annyira olcsó ország).

A tengerparton egy kis halászfalunál szálltunk le, hogy a naplementéig hátra levő egy-két órában még sétáljunk egyet. Bejártuk a kikötőt, néhány hajót már az esti bevetésre készítették fel, de egy épp akkor érkezett, és nagyban folyt a zsákmány válogatása/osztályozása. Néhány vendéglős ki is használta a lehetőséget, a frissen fogott zsákmány egy része rögtön az ő kisteherautóik tartályaiba vándorolt.

Miután a látvány a mi érdeklődésünket is felkeltette, az egyik vendéglőben mi is szerencsét próbáltunk. Az étlap kint úszott a bejárat előtti tartályokban. Pontosabban mégsem teljesen, mert egy-egy főételhez 6-8 féle „mellékétel” tartozott, így kaptunk még pár fajta főtt és szárított halat, csigát, garnélát, moszatot, mogyorót stb. Én a franciadrazsé nagyságú csigákkal az elején megszenvedtem, de a szomszéd asztalnál az öreg nénik meg az unokák olyan virtussal szürcsölgették, hogy ez végül adott egy kis lendületet. Itt a legtöbb helyen olyan a rendszer, hogy a főételért kell fizetni, a többi automatikus tartozék, ha valami elfogy, abból hoznak újat. Néha eszembe jutnak az otthoni vendéglők, ahol a köret+saláta+szalvéta együtt sokszor többe kerül, mint a főétel, és a konyhán visszarakják, ha véletlenül két karika uborkával több megy a tányérba a normánál, hogy aztán a pincér udvariasan megkérdezhesse a kedves vendégtől, hogy hozhat-e még egyet... Ja és itt nem ismerik a borravaló fogalmát sem, de ez biztosan azért van így, mert nem egy kifejezetten borivó nép.

Az utolsó napon még egy jót sétáltunk a város körül, élveztük a virágokat (no meg a turistáknak kialakított fotópontokat, ahol a népszerű filmsztárok képével lehet fotózkodni). Hazafelé újabb kényelmes és maratoni buszút, a szöuli vasárnap esti visszaözönlő forgalmon is sikeresen átküzdöttük magunkat.

lampionos felvonulás Buddha sznap

Holnap újabb nagy ünnep: Buddha születésnapja. Ebből az alkalomból hétvégén lampionos fesztivált tartottak a belvárosban, ebből mi egy lampionos felvonulást csodáltunk meg szombat este, az egyik fő utcán, illetve Gábor egy kis kreatív foglalkozáson is képviselte a családot, ahol egy szép papír lótuszvirágot készített (majd vmi jó fények között ezt a lótuszt is lefotózom - csak most alkonyati félhomály uralkodik egész nap a borús idő miatt..).
A felvonulásról a picasaweb.google.com/harangozogergo albumba töltöttünk fel pár képet (oda kevésbé körülményes..).
Szép és különleges látvány volt! Gergőt is lenyűgözte, és ha a közönség (kivételesen nem az övé, hanem a felvonulásé) valamit tapsolással díjazott, mindig rögtön csatlakozott. Némelyik csoport zenélt, dobolt, táncolt is.

szóbeszéd

A képen látható párhuzamos elektronikai elfoglaltságnál néha azért többet kommunikálunk egymással is. :) Ilyenkor (amikor kommunikálunk) nyílik mód Gergő továbbra is folyton gyarapodó szókincsét élvezni. Egy újabb ízelítő:
e-ü (egyedül), a-a (Anya, alma), e-ő (Gergő), Szászi (Sári), Jejő (Jankó), tede mámi (másik keze), fofa (fogja), na (nagy), jönyi (zokni, harisnya), o-á (oroszlán), memé (mesét), jejé (zenét), Boba (Bóbita), véva (répa), háha/ö-e (hátunkra/ölünkbe szeretne jönni), fofe (fotel), hühi (nyuszi), boba (boltba), vevo (vezető), jüja (lila), nana (narancs, -sárga), te (keksz), szasza (szalad), zá (zsák), jijiji (csingilingi, csengő), szí (sír), ü (ül), papo (parkol), u-á (ugrál), u-a (uborka), hehé (kenyér), bobá (bogár, hangya)...
Egyik este rákezdett, hogy ha, hé, no, tííííííí! (6, 7, 8, 10) - azóta is előszeretettel hajtogatja.

Tegnap rámutatott a megfelelő ábrára az egyik mesekönyvben, mondta, hogy Ma (Nap), majd, miután egyetértettem, még hozzáfűzte: szü (süt).

Igék helyén néha igekötőt használ. Például nemrég idehozta a karórámat, tukmálta a csuklójához, és mondogatta: fö, fö! - föl akarod venni, Gergő? - :) (lelkes mosoly). Vagy az utcán mutatott a buszra: be, nene. Rájöttem, hogy igen, megbeszéltük, most nem szállunk be a buszba. Vagy rálép a lábamra, és be is jelenti: já (azaz rá).

És az "Ez a malac piacra ment... " kezdetű mondókába már ő is bele tud mondani pár szót. De nem könnyű megörökíteni, garantáltan pont akkor tereli el valami (alább épp a babamamás csoporton készített zászlója) a figyelmét, pedig 10x egymás után is el szoktuk máskor "szavalni"..