Nos, a felvidékre felérésért meg kellett dolgozni, hosszadalmasan kanyargó, szerpentines út vezetett fel, Gergő egyértelműen színt vallott néhány hányással, hogy nem lesz Zsolnais. (Bocs, gyors magyarázat Annáék családjának zsargonjára: nálunk a 4 testvérből pont Sári és Jankó nem volt autózásra érzékeny gyomrú, akik mellesleg Zsolnai-rendszerben tanultak az alsó osztályokban olvasni, és Mári meg Anna voltak a hányósok, akik nem Zsolnais osztályba jártak. Nyilván összefügg a két tényező! :) ) Megálltunk közben levegőzni, meg előre ültünk, hogy jobban lássuk az utat (ami nekem már sokszor segített), meg a sofőr is kenegette Gergő hasát kívülről valami kínai balzsammal, ami állítólag jótékony hatású. Ezek átmenetileg segítettek is, hogy Gergő újra élvezze a kilátást, csodás völgyeket, hegyeket, sziklafalakat láttunk. Aztán így is, úgy is megérkeztünk valahogyan a felvidék központi falujába, az 1500 m magasan fekvő Tanah Rata-ba.
Hangulatos üdülőtelep, ahova az országban és a vidéken is ritkának számító éghajlat miatt tényleg lelkesen özönlenek a turisták, arab országokból is szép számmal (ahol ilyenkor nyáron 40, sőt inkább 50 fok van nappal). Ez utóbbiak látványos (fekete) színfoltot jelentettek a környéken (az erdei sétaösvényeken is) a nők burkájukban - ez a kendő-köpönyeg együttes, ami általában nemcsak ruhát és hajat, hanem arcot is takar, szemnek rést hagyva. Annyira mókásnak találtuk, ahogy a kendőn kívülre bigyesztették néha a fülükre szemüvegük szárát, hogy Gergő is megjegyezte a neki adott magyarázatot, hogy ők „vicces nénik”, és ha szembejöttek velünk az utcán a fekete kendős alakok, mindig mondta is. Szerencse, hogy nem értették. :)
Egy szép, alpesi hangulatú, muskátlis ház egyik szobájában szálltunk meg, amit indiaiak vezettek (ezen a vidéken sokan telepedtek le).
Már külön látványosság nélkül, önmagáért is élveztük a helyet, a levegőt, hőmérsékletet, fákat, dombokat, de adódtak további különleges programok is (ahova általában Gábor és Anna felváltva ment, hogy Gergőnek legalább helyben ne kelljen szerpentineken buszoznia). Ezek egy részén csoportos túra keretében lehetett leginkább részt venni, mert sok helyet máshogy nem lehetett megközelíteni.
Mindenekelőtt megcsodáltuk az egyik hatalmas teaültetvényt, dimbes-dombos vidéken szabályos mintában sorakozó, teacserjéivel, szüretelő kalapos munkásokkal, irtó finom (tea-)illatú feldolgozó üzemmel, ahova rövid vezetés keretében be is lehetett menni.
Láttunk egy lepkefarmot, bár a korábbi, Kinabalu-hegyi spontán lepkés élményeinket semmi nem múlhatta felül. Elvittek még virágos-zöldséges kertbe, meg kicsit mű bennszülött-faluba (ahol a produkció fúvócsöves célbalövés volt, ki lehetett próbálni), meg egy semmi-különös templomhoz, meg még valahova, amire nem is emlékszem – szóval néhány kevésbé kiemelkedően érdekes helyre, amik csak „futottak-még-szintű” célpontok voltak a teaültetvényt is tartalmazó túrán.
Gábor részt vett egy Rafflesia-néző kiránduláson is. Ez egy hatalmas, akár 80-100 cm átmérőjűre megnövő virág, ami jellegzetes rohadó hússzagot áraszt, ezzel odavonzva az eziránt érdeklődő rovarokat (akik ily módon segítenek beporozni, mielőtt továbbállnak). Nem is csak mérete adja a különlegességét, hanem az is, hogy nem könnyű elcsípni a virágzását: 1-1 virág 3 évig fejlődik a föld alatt, aztán 1 évig bimbó (káposzta-szerűen néz ilyenkor ki), majd kb 5 napig virágzik. Az országban már korábban is felmerült hasonló program, de kiderült, hogy épp nincs virágzó belőle. Szerencsére itt volt!
A felvidék legmagasabb csúcsán, a 2031 m-es Brinchang-hegyen is tiszteletét tette családunk képviseletében Gábor.
A programok előtt-után-közben Gergővel jókat sétáltunk, kavicsoztunk, játszótereztünk, pocsolyáztunk, rajzoltunk, olvastunk stb stb, aztán feltöltődve visszatértünk a fővárosba, nyaralásunk kezdő- és végpontjához.
Kuala Lumpurban már nagyon rutinosan mozgolódtunk, visszatértünk egy-egy kedves helyünkre a keretes szerkezet végett, meg betértünk egy indiai mecsetbe, ahova korábban nem sikerült.
Elkirándultunk a Forest Research Institute erdejébe, ahol canopy walk-on, azaz lombkorona szinti kiépített ösvényen reméltünk sétálni (amilyenen Gábor Szingapúrban már járt). Ezt az ösvényt sajnos pont zárva találtuk karbantartás miatt, de azért jót sétáltunk az erdőben, és nagyot pancsoltunk egy vízeséses patakban, Gergő lankadatlanul dobálta a köveket meg lépkedett-pacsált egy szál pelenkában. (Nem voltunk egyedül a patakban sem, mellettünk más gyerekek is fürödtek, később egy esküvői ruhás pár is a vizes kövekre bemászva fényképezkedett, meg fekete burkás lányokat is láttunk bemerészkedni, természetesen teljes öltözetben, farmerban, kendőben.)
Végül visszarepültünk Szöulba. Azóta is emlegetjük sok kis epizódját ennek a nagyon speckó utazásnak, valószínűleg még sokáig fogjuk is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése