Legjobb védekezés a támadás
Tavasz óta próbáltunk megbarátkozni a gondolattal, hogy a koreai nyári monszun idején jó alaposan és kitartóan fog minket öntözni a természet. Úgy tűnt, hogy vagy nagyon elszántnak kell lennünk, vagy inkább a benti programokat érdemes előnyben részesítenünk. De azért a nyár közepére ez mégsem tűnt az igazinak.
A nyári monszunt itt úgy kell elképzelni, hogy június végétől augusztus elejéig folyamatosan esik, esetleg pici szünetek előfordulhatnak. A hőmérséklet ugyan nem megy 25-30 fok fölé ilyenkor még, de a páratartalom végig 100% közelében van, ami nagyon izzasztó. Augusztusban aztán kevesebb az eső (reméljük) és többet süt a nap. Melegebb lesz, de a magas páratartalom marad, úgyhogy ez a szauna második felvonása (de ez most még hátra van, egyelőre épp zuhog kint).
Felmerült az az ötlet is, hogy esetleg hazalátogatunk (az itteni népes amerikai-kanadai garnitúra a nyári 2-3 hónapot szigorúan otthon tölti). De egyrészt a repülőjegy árak nagyon horrorak voltak, másrészt azért motoszkált bennünk a kíváncsiság, hogy ha már itt vagyunk ebben az évben, akkor talán mégiscsak errefelé nézzünk körül. Ki tudja mikor lesz rá legközelebb lehetőség.
Végül aztán úgy fogtunk ki a monszunon, hogy mögé kerültünk. Két nappal az érkezése előtt elrepültünk az egyenlítőhöz, egész pontosan Kuala Lumpurba. Az egyenlítőnél ugyan az egész év meleg és párás, de legalább tervezhetően J A következő egy hónapot Malajziában töltöttük hátizsákos turisztként. (pár napot átruccantunk két kis szomszéd országba is, a Brunei Szultánságba és Szingapúrba is). A kalandban mellénk szegődtek az alacsony DK-Ázsiai repülőjegy és egyéb árak, így az egy hónap költségét repjegyestül, védőoltásostul, ottlevésestül sikerült alacsonyabban tartani, mint haza csak a jegy lett volna.
Malajziáról és az utunkról dióhéjban
Malajzia két nagyobb részből áll. Egyik része az ázsiai kontinens délnyugati csücske, a Maláj-félsziget, majd egy nagyobb foghíj után az ország Borneó szigetének északi részén folytatódik. Éghajlata egyenlítői, ez azt jelenti, hogy a hőmérséklet szinte minden nap eléri a 30 fokot, de 35 fölé szinte sose megy. Persze magas a páratartalom, és bármikor eshet, de a “nyár” egy picit szárazabb. (Visszatérve Koreába az uszodába, egyöntetűen azt állapítottuk meg, hogy a július sokkal élhetőbb volt számunkra ott délen).
Egy kis történelem: a DK-Ázsai szigetvilág már régóta a népek országútja. Indiaiak és kínaiak már több, mint ezer éve élnek itt nagy számban, az iszlám vallás a 15.század környékén terjedt el. A lakosság legnagyobb részét adó malájok és persze számos törzs mellett sok még az indonéz, filippínó. Vannak európaiak is, részben a gyarmati időkből. Az egyes népek elég markánsan őrzik a kultúrájukat, de azért van némi keveredés is. Mindez talán a templomok forgatagában látszik az egyik legjobban: pár száz méteren belül hangos müezzin, torokfacsaró-füstös kínai taoista templom, tamtamozós hindu, egy-két keresztény (katolikus, protestáns, anglikán, örmény, tamil stb.) a pálmafák árnyékában, buddhista (kínai, indiai, thai, burmai). A városképhez hozzátartoznak még a magas, turbános, pödrött bajszú szikhek is. Mindenkinek megvan a maga vallása, de azért a több lábon állás kedvéért az ujjatlan pólós, rövidnadrágos kínai lány a hindu templomban is elfüstöl egy füstölőt, és a buggyos-száris indiai barátnője sem szégyell a szomszédba menni egy kis extra gondviselésért.
Az európai gyarmatosítók a 16. század körül jelentek meg. Először a portugálok, aztán a hollandok és az angolok. A független Malajzia 1963-ban alakult meg a korábbi brit területekből (nagyrészt a hollandokéból lett Indonézia). Úgy volt, hogy Szingapúr és Brunei is az új ország része lesz, de az előbbit pár év után kirakták, mert nem akart engedni az előjogaiból az ország többi része felé, az utóbbi meg még az utolsó pillanatban visszatáncolt, mert attól tartott, hogy a jelentős olajbevételeit elviszi majd a központi kormányzat. Brunei egyébként végül csak 1984-ben lett független ország.
Szingapúrról talán többet hallani otthon. Pici mintaország egy egyenlítő menti szigeten, 700 négyzetkilométeren 5 millió ember. Maga a tökéletesség, ha valaki a metropoliszokat szereti.
A Brunei Szultánság egész más. Ugyan tele vannak olajjal, mégsem úgy néz ki, mint egy arab olajsejkség. Álmos, nyugodt kis ország a pálmafák alatt, inkább szerény kényelem, mint fényűzés. Tömeg sehol, 400 ezer ember a szűk 5000 négyzetkilométeren, ez utóbbinál a szultánnak nagyobb területei (főleg legelői) vannak Ausztráliában!
Utunk során a Maláj-félszigeten és Borneón is jó pár helyet végiglátogattunk. Borneóra repültünk, oda máshogy nem is lehet országon belül eljutni, egyébként buszoztunk és hajóztunk. Részben a Gergő, részben a magunk kedvéért úgy alakítottuk ki az útvonalat, hogy egy helyen legalább 3 éjszakát töltsünk (persze voltak átutazó pontok is). Amikor már nagyon melegünk volt, összesen két hegyvidéki állomást is beiktattunk, így volt, hogy még fáztunk is.
A túra legmagasabb pontja a Kinabalu-hegy csúcsa volt Borneón (4095m), legalacsonyabb -2m (kitalálja valaki, hogy ez hol lehetett?). Magát az egyenlítőt ugyan nem léptük át, de igencsak megközelítettük (1. szélességi fok, azaz bő 100 km-re). Kivételesen tiszta éjszakákon egyszerre látszott az égen a Dél keresztje és a Göncölszekér!
Port keveset láttunk, gőzölgő-burjánzó növényzetet és hangos állatvilágot viszont szerencsére igen.
Részletek hamarosan következnek.
Fotóalbum itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése