A ház személyzetével is néha kicsit beszélgettünk. Ők 2 20 év körüli lány, akik egész évben itt dolgoznak, takarítják a kb 50 férőhelyes házat, mosnak, este igény szerint főznek, stb. Nagyon unalmasnak mondták.. Amit az ő szempontjukból el is tudunk képzelni, mert ha napokig alig van vendég, vagy ha van is, reggel elindul kirándulni, és este érkezik, akkor azért a sok felhő miatt gyakran félhomályos házban tengeni-lengeni valóban nem igazán izgalmas… De azért mi nagyon örültünk, hogy sikerült nem forgalmas napokat kifogni, a 4. és egyben utolsó estéig szinte mienk volt a ház! A hely hangulata pedig tényleg leírhatatlan… - A picasa-s fotóalbumunk lepkés mappájából nagyon sok lepkét itt láttunk. Hihetetlenül sokfélék voltak, színre, formára, mintára, méretre… a régies lámpaernyő minta, ezerféle pötty, csík, emberarcra emlékeztető rajzolat, bundás hát, szürke folt, óriás cincérek stb. mindenféle előfordult itt.
Gábor egyik nap megmászta a Kinabalu-hegyet – 4095 m! Ezzel azért elég komoly fába vágta a fejszéjét, mert a nemzeti park (NP) elég szigorúan szabályozza a feltételeket. Hegymászódíj (amit nem fizetnek vissza, ha rossz idő miatt visszafordítanak), kötelező helyi vezető, lehetőleg 2x is meg kell(ene) szállni közben a monopol helyzetben levő, csillagászati árú turistaházak tömegszobáiban. Megszabják azt is, hogy A és B pontok közti távolságokat max mennyi idő alatt teheted meg (ha lassabb vagy, vissza kell fordulni), a csúcsot legkésőbb 14 óra körül el kell hagyni, stb. Néha szerencsés esetben eltekintenek a többnapos csúcstámadásról, és ha vagány vagy, megpróbálhatod 1 nap alatt is (persze csak ha jut rád kísérő). Gábornak sikerült elcsípni vmi jóindulatú pillanatot, úgyhogy egy reggeli f8-as, 1500 m körüli indulással persze fel is tűzött a csúcsra. 4 óra alatt felért, ennél is hamarabb vissza le, és még a növényzetet meg tájat is tudta közben csodálni+fotózni.. Először dzsumbuj erdőben haladtak (innen lásd pl a virágos fotómappában a nagy kancsókákat, meg az állatosból a 40 cm hosszú, piros óriáspiócát..), a 3000 m-es erdőhatár fölött minibozóton át, aztán az egész napos esőtől csúszós, meredek sziklán vezetett az út.
Gergővel ennél szelídebb közös sétákra kísértük el Gábort, de mi is csodáltuk a hihetetlenül magas fákat, támpillérekkel, x-féle kiegészítő gyökérrel, a kacskaringózó indákat, a sokféle pálmát, botanikus kerti izgalmas virágokat, az átlépendő gyökereket (ez Gergő számára az erdei kirándulások egyik nagy vonzereje)… És több körben is a pocsolyákba való kődobálásról szóltak fél napok, Gergő hatalmas örömére :).
A hegyi feltöltődés és másodszori Mamutik-szigeti fürdőzés után újra továbbálltunk, úti cél Brunei. Ezúttal hajóval, ugyanis ezen a buja esőerdős vidéken nem valami kiterjedt az úthálózat, lassabb lett volna valahol végigzötyögni busszal (és közben összesen 7-szer határátkelni… a különböző maláj tartományokból ki és be egymás után, meg Brunei is 2 kis ficakból áll.. és elég lassú procedúra, gyakran ujjlenyomatostul, meg bevándorlási papírokat minden belépésnél újra kitölteni arról, hogy az unokatestvéred közül kinek mi a foglalkozása.. kis túlzással.) Így viszont Kota Kinabaluból hajó Labuan-szigetre (átszállópont a parttól nem messze), majd onnan másik hajó Brunei partjaira.
Esős délelőttön, nagy hullámokon dobálódzó viszonylag kisebb hajó gyomrában nekem komolyan koncentrálnom kellett, h el ne borítson vmi tengeribetegségféle, de szerencsére a fiúk jól tűrték, meg aztán én is megúsztam.
Csili! Neked 2500 m szintkülönbség négy óra? Lassan szégyenkezni kezdek...
VálaszTörlés